Az absztrakt tőke és a tizenöt fekete póló

Esterházy Marcell: atelier_bp (Hatházi László), 2007-2010

Szerző: Szilágyi Róza Tekla

Fizetünk a reggeli kávéért, no meg, hogy legyen áram hozzá. Fizetünk a tizenötödik fekete pólóért, a francia szótár új kiadásáért, a leárazott repjegyért. Mindenért fizetünk és bármiért fizethetünk. A friss paradicsomért és az éttermi ebédért. Sőt még azért is, hogy ott együnk, ahol szebb a teríték és mosolygósabb a pincér. Választunk és fizetünk. A nap háromnegyedében termeljünk a tőkét, egyharmadában pedig elköltjük azt. A kérdés az: fontos-e a termelés helyszíne? Mennyiben meghatározóbb és misztikusabb a kézzel nem fogható tőke – nevezzük azt akár absztrakt, szellemi, passzív vagy akadémiai tőkének – termelésének színpada?

A kortárs képzőművész, kurátor és kritikus munkája szellemi tőkét termel, mely mindaddig anyagtalan marad, amíg nem találkozik a társadalom felől érkező materializálódási igénnyel. Ha a kiemelkedő érzékenységgel felfűzött láncolatból hiányzik a társadalom – pontosabban minden utópiát félretéve: annak egy szegmense – felől érkező anyagiasság igénye, akkor a kortárs képzőművész, kurátor és kritikus nem dönt a tizenötödik fekete póló, az új kiadású francia szótár és a leárazott repjegy mellett. Amíg nem lép be a történetbe a kinevezés gesztusa, amíg a lánc egy szereplője nem dönt úgy, hogy a szellemi tőke pénzre váltható termék, addig marad a kávé, no és remélhetőleg az áram. Az érték termékké válása nem automatizmus.

A folyamat ismeretében felmerül a kérdés: miért minősítjük misztikus helynek a műtermet? Miért bálványozzuk a műterem-lakások Pinterest-esztétikáját? Miért tulajdonítunk bulvár értéket a műteremben történt eseményeknek? Amikor Picasso műtermére keresek rá az interneten, azonnal megtudom: Brigitte Bardot is járt ott. Miért van az, hogy én is azonnal elújságolom, ha műteremben jártam? A kortárs művész időbeosztása, a műtermi gyakorlat aktusai képzeletünkben nehezebben kapcsolhatók össze a tőke születésével. Nem tudunk képzeletbeli egyenlőségjelet vonni a vászonra festett, csepegtetett, öntött festék grammjai és az ezt honoráló anyagi tőke között.

Brigitte Bardot Picasso cannes-i műtermében, 1956

A művész-lét hozzátartozója a műterem. A műterem egyszerre jellemez és határoz meg egy művészt és művészi portfoliót. A műterembe belépvén bosszankodhatok a dohány-füstön, szedegethetem fehér zoknimról a zománcfesték maradványait és csodálkozhatom el a világ legvisszataszítóbb fröccsöntött Krisztusán. Betolakodóként a művész kézjegyeit keresem és azon gondolkozom, vajon hol a reggeli kávé maradványa és miért nem szellőztet soha senki? Sőt, még az is lehet, hogy bevetetlen ággyal is találkozom…

A romantikus művész-léthez hozzátartozott a műterem típus, amely társadalmi momentumok megélésére is alkalmas volt. Egy műterem-típus, amely könnyebben feloldotta a szellemi tőke és anyagi tőke közötti lánc hiányosságait. Ez a műterem a művész társadalmi státuszához kapcsolódó külső jegyeket is magán hordozta, lehetőséges biztosított a komoly férfi, a romantikus művész és a műterem-látogató púder-illatú hölgyek találkozására. A művész műterme kétségeket kizáróan a munka helyszíne volt. Hogy máshogyan fogalmazzak:a munka megjelölt helyszíne érvényesnek minősítette az ott zajló folyamatokat. A munka helyszíne nem a barátnő lakása volt, aki éppen csak hazaugrott gnocchit főzni. Nem is abaráté, aki a szomszéd szobában az új tenderen dolgozva pötyögött a gépén.

A műtermek ma is magukon hordozzák az alkotó egyén társadalmi elfogadottságának jeleit. Csökkennek a belmagasságok és a négyzetméterek, nő az egy négyzetméterre jutó állványok száma, aztán hirtelen eljutunk a konyhaasztalon rajzolásig. Hogy ne kelljen messzire mennem: a konyhapulton írásig. Természetesen hála az égnek mindig van egy szerencsés kisebbség és mindig vannak szerencsés csillagállások és rengeteg, de rengeteg befektetett energia. Nem kenyerem a keserűség, azonban kijelenthetem: a munka helyszíne és a művész áhított és jogosan követelt saját, társadalomba ágyazott önmeghatározása fényévekre távolodott egymástól. Honnan és hol talál helyet passzív tőkéjének? Számonkérhetjük-e a fiktív jelenléti ívet, beszélhetünk-e munkával töltött óraszámokról?

Majdnem mindenkit érdekel, hol és hogyan dolgozik a művész. Mindennemű eufemizmust félretéve inkább úgy fogalmaznék: mindenki szeret leskelődni. Bedugni a fejét azon az ajtón, ahova az esetek nagy részében tekintetét nem feltétlen követné belépés. Esterházy Marcell atelier_bp sorozata kortárs művészek alkotásának helyszíneit mutatja be kendőzetlenül, a fényképeket azonban mégis egyfajta teátrális beállítottság lengi körül. Minden alkalommal, amikor megnézem ezeket a munkákat, a kívülálló leselkedő pozíciójában érzem magam. A művész hiánya által szült feszültség miatt néha még a lélegzetem is visszafogom, nehogy valaki észrevegyen. Aztán kezdődik a kékharisnya-stressz: vajon mennyire avatott a szemem? Tudom-e társítani az ateliereket és az általam ismert alkotókat? Vajon melyik mű születése alatt készültek a fényképek? A műterem misztikum ezekben a pillanatokban szűnik meg létezni, helyét átveszi az esztelen Google-keresés, teljes életművek felgöngyölítése és a számítógépem memóriáját meghaladó mennyiségű kép osztályozott lementése. Ugyanazt a gesztust figyelem meg magamon, amit a kiemelkedett érzékenységgel felfűzött láncolaton diagnosztizáltam. A műterem misztikus és én igyekszem racionalizálni az információt, hogy abból egy szép napon meglegyen a tizenötödik fekete póló, a francia szótár új kiadása, sőt, a mosolygós pincér is.

A two-dimensional surface without any articulation is a dead experience /John Baldessari/

Bob and Roberta Smith, Join the Art Party, 2012

Szerző: Szilágyi Róza Tekla

Azt mondják sznob vagyok. Párhuzamos böngésző-ablakokban keresek rá Marcuse “great refusal”-ére és a tökéletes szűzérme receptjére. A recept olvasása közben összefut a számban a nyál, aztán másnap jut eszembe, hogy Marcuse-t igen hamar magára hagytam. A receptről Jamie Oliverre kattintottam, majd eszembe jutott, hogy az új konyhámban szükség van “A tökéletes fém salátástálra”. Ezért az internet legmélyebb bugyraiba merültem, ahelyett, hogy a kortárs művészetelmélet megnyugtatóan bölcs intertextualitásában fürdőztem volna.

A kiállítóterekben általában hamar lelkiismeretfurdalásom támad, hogy mi lesz Marcuse-val, Dantoval és Roberta Smith-szel, hogyan megy majd így a namedropping? Számolgatom hány olvasatlan szöveg vár a böngészőmben. Megnyitókról hazafelé menet esztelenül tovább gyűjtögetem a szövegeket, hogy aztán elfelejtsem és inkább elmenjek kinyomtatni egy Roberta portrét az asztalom mellé. Vagy a nagy böngészés közepette nekisétáljak egy oszlopnak. Inkább olvasnom kellene Dantot.

Következő héten egy kiállításon hirtelen nem ismerek fel egy “Sugárjánost”. Sanda pillantásokkal olvasom a névtáblát, majd elszégyellem magam. Mosolyogva és cseverészve iszom egy bort és közben arra gondolok: így tényleg nem fog menni a namedropping. Így tényleg nem fog menni semmi. Így nem leszek sem híres galerista, sem sztárkurátor. A fenébe is, hazamegyek és olvasom még Danto-t.

Stúdió látogatásokra mindig a legszebb nadrágom veszem fel, úgy megyek mint az elsőáldozók. Aztán irigylem azokat, akik szakadt nadrágban, a szkepticizmus elegáns arkicejezésével sétálnak be. Én meg veszem a mély levegőket a bejáratnál és arra gondolok, hogy ma este bizony nem lesz sem egy, sem pedig két sör. Olvasom Dantot.

John Baldessari: I Will Not Make Any More Boring Art, 1971

Aztán miközben Dantot olvasom arra gondolok milyen jó lenne bölcsebben megválaszolni a kérdést, hogy mi a kortárs művészet? Azt mondják a sznobizmus beköltözött a kiállítóterekbe. Valóban csinosan illene érkezni a megnyitókra avagy a francia elegancia kócosságától lesz valódi a jelenlét? Kérdés ez egyáltalán? Nem tudom, hogy minden munkát élőben kellene-e látni. Vagy elég az internet? Unortodox hinni a google képkeresőben? Olyat is hallottam már, hogy nem is szerethetem igazán Baldessarit, amíg nem láttam a kiállítótérben, hogy “I will not make any boring art.” Ha már itt tartunk, illik unni a művészetet? Nem tudom, hogy létezik-e közös nevező az ízlésben, létrejöhet-e kortárs képzőművészeti imdb avagy felesleges hinni az áldemokráciában. Vajon minél többet látok annál jobban látok? Élesebb lesz a szemem és egyszer csak nem fogok kérdezni? Én leszek az új Roberta Smith? De hiszen ő biztosan kérdez! Úgy gondolom ha jobban figyelünk, akkor megtanulunk jobban kérdezni is. De vajon finomodik-e a kortárs képzőművészeti érzék? Aztán ott van az örök klasszikus: a Biennálén vajon leülhetek a földre? Vagy frissen rúzsozva egyenes háttal kell szemlélnem? Ha már itt tartunk, vajon Roberta Smith ült le valaha a földre? És mi történik akkor, ha nem tudom a válaszokat? Szabad egyáltalán ennyit kérdezni?

Visszaülök az asztalhoz, kijegyzetelem Dantot, aztán megírom.  Megírom, ami nekem szemet szúr, amiről úgy gondolom, érdemes róla párbeszédet indítani. Egy helyre gyűjtöm a gondolataim arról, hogy vajon hogyan szocializálnak minket a kiállítóterek és milyen kiállításokra mentem el szabad csütörtök délutánjaimon. Lesz szó a művészetről mint szoros értelemben kezelt munkáról és arról, hogy szükséges-e a nap végén óraszámokkal kitölteni a jelenléti íveket. Megpróbálom felgöngyölíteni az engem megmozgató témákat, a művész- atelier misztikumától kezdve a művészeti intézményrendszer szürke foltjainak működéséig.

Ez lesz az én kulturális lányregényem.

Artlocator & Trafó smART XTRA!

A TRAFÓ és az Artlocator közös fejlesztésű smART!-kirakata előtt kirándulást tehetsz a kiterjesztett valóságba és exkluzív tartalmakat olvashatsz a Trafó smART!-programjairól. Nincs más dolgod, mint követni ezt az egyszerű használati utasítást és telepíteni okostelefonodra az ingyenesen letölthető LAYAR-applikációt! Éljenek a virtuális kalandok!

INTERAKTÍV KIRAKAT

Júliusig, a fent látható videóban megjelenített módon, folyamatosan új és releváns online tartalom!

 

Bővebb infó a smART!-programokról: http://trafohou.se/smART-series

Helyszín
Trafóklub

Jegyár
500 Ft

Artlocator Guide

placeit (40)

Frissítettük az alkalmazást, Artlocator Ramble néven vezetett sétákat ajánlunk nektek, hetente váltakozó tematikával. Töltsétek le és próbáljátok ki!

Elsőként az acb Galléria tárlatát ajánljuk. Kendell Geers neve nem ismeretlen Magyarországon, legutóbb 2015-ben az OFF-Biennále keretében valósult meg performansza, az Ellenállás rituálé (Ritual Resist). Az acb Galéria most örömmel ad otthont Kendell Geers első magyarországi önálló kiállításának. Majd A halálnem – haláligen – ízlés és szerencse dolga a LATARKA-ban. Végezetül pedig Tasnádi József: JOYRIDE a Horizont Galériában!


Az útvonal egy kellemes sétával, vagy akár bringával is végigjárható, belátható időn belül. 1,3 km, 3 helyszín 3 órában, ne hagyjátok ki! A kiállítások zárásáig bármikor megtekinthetőek egyéni, saját tempóban – nektek csak követni kell a térképet, valamint az alkalmazásból elolvasni az extra információkat az adott kiállításról.


http://welovebudapest.com/elmeny.kultura/applikacio.alapu.muveszeti.setakat.indit.az.artlocator

iOS & Android

Mérsékelt visszaesés a nemzetközi árveréseken

Pablo Picasso

Pablo Picasso, La Gommeuse, 1901. Kép forrása: www.mic.com

Szerző: Tamás Sándor Soma

Izgalmas időszak volt az elmúlt néhány hét a műkereskedelem világában. A nemzetközi piacon a Sotheby’s indított erősen, mindössze 26 óra leforgása alatt 726 millió dolláros forgalmat produkálva.

2015 november 4-én tartották a nemrég elhunyt korábbi Sotheby’s elnök A. Alfred Taubman gyűjteményének első árverését. Az este folyamán az ingatlanmágnás legkiemelkedőbb alkotásai kerültek kalapács alá. A 77 tétel közel 90%-a talált vevőre, az árverés összforgalma meghaladta a 377 millió dollárt. A legdrágább tétel Amedeo Modigliani, Paulette Jourdain című alkotása volt 42 millió dollárral. Szintén ezen az árverésen érte el Frank Stella, Delaware Crossing című alkotása a 13,6 millió dollárt, ezzel a művész legdrágább aukción értékesített munkája lett. November 5-én Taubman gyűjteményének másik jelentős, modern, illetve kortárs alkotásokat tartalmazó része került kikiáltásra. Többek közt Gauguin, Matisse, Klimt, Picasso, Jim Dine, Tom Wesselmann alkotásaira lehetett licitálni. A 123 tétel több mint 90%-a elkelt, az összforgalom megközelítette a 43 millió dollárt. Taubman 500 darabos gyűjteményének várható eladási összértéke eléri a félmilliárd dollárt. Abban az esetben, ha minden a Sotheby’s számításainak megfelelően történik, akkor ez lesz a világ legdrágábban értékesített kollekciója, megelőzve ezzel a Christie’s által 2009-ben elárverezett Yves Saint Laurent gyűjteményt.

Amedeo Modigliani, Nu Couché című alkotása a Christies árverési termében. Kép forrása: www.mirror.co.uk

November 5-én tartotta szintén a Sotheby’s aukciósház Impresszionista és modern árverését. Az itt eladásra kínált alkotások már nem a Taubman gyűjteményhez tartoztak. Az este összforgalma meghaladta a 306 millió dollárt. Pablo Picasso, La Gommeuse című alkotása érte el a legmagasabb árat, jutalékkal együtt 67,5 millió dollárt fizettek érte. Az árverés igazi sztárdarabja volt az a Vincent van Gogh tájkép, ami Nemes Marcell gyűjteményét gazdagította, mielőtt még 1918- ban Párizsban elárverezték. A kiemelkedő alkotásért 54 millió dollárt fizetett új tulajdonosa.A Novemberi főszezon következő nagy állomása a Christie’s november 9-én tartott The Artist’s Muse fantázianévre hallgató árverése volt. Az este forgalma 491,4 millió dollárral az előzetesen megállapított becsérték középső szegmensének felel meg. Amedeo Modigliani, Nu Couché című alkotását a 100 millió dolláros becsértéknél jóval magasabb áron, jutalékkal együtt 170,4 millió dollárért vásárolta meg Liu Yiqian kínai gyűjtő. A tavalyi azonos időszakban produkált eredményeknél valamivel gyengébben sikerült a két vezető aukciósház háború utáni, illetve kortárs árverése. A Christie’s november 10-ei esti eredménye közelített a 332 millió dollárhoz, míg a következő nap Sotheby’s árverésének forgalma 295 millió dollár volt.

Van Gogh

Vincent van Gogh, Paysage sous un ciel mouvementé című alkotása. Kép forrása: www.observer.com

Összességében elmondhatjuk, hogy a piac stabil, ugyanakkor mérsékelt visszaesés figyelhető meg a tavalyi évhez képest. Hiába a rekordleütések, a hatalmas árak, a műkereskedelem szereplői valószínűleg nem akarják újra átélni a 2008 utáni válság okozta hatalmas piaci gyengülést. Jelenleg az óvatosság jellemző, amivel egy újabb piaci lufi kialakulását próbálják késleltetni.

Pillantás Bécsbe: Fókuszban a politikum

7fb9320babe90b11bee01a33597331ef

A művészetnek ki kell lépnie az elefántcsonttoronyból az agórára – hirdetik a Bécsi Művészeti Hét vezető kiállításának kurátorai, Robert Punkenhofer és Ursula Maria Probst. A kurátorok mottójához hasonlóan a Kunst Haus Wienben látható tárlatnak a címe is hasonlóan beszédes: a közjó megteremtését (Creating Common Good) tematizálja. A 35 nemzetközi művészeti pozíció a társadalom- és gazdaságelméletek széles sprektrumát tárgyalja. Terítékre kerülnek utópiák és ellen- utópiák, de az ezekről való gondolkodásra késztető kortárs jelenségek is, mint a menekültválság, a javak elosztásának válsága, fiatalkori munkanélküliség, a politikai rendszerekben jelenlévő korrupció és a lobbitevékenység, vagy éppen a szervkereskedelem.

Creating Common Good – Kunst Haus Wien, 2015. november 16-2016. január 10.

Kiállító művészek: Akram Al Halabi, Atelier Van Lieshout, Joseph Beuys, Bernhard Cella, Ramesch Daha, Democracia, Ines Doujak, Teresa Estapé, Peter Friedl, Leon Golub, Tamara Grcic, Gruppe Uno Wien, Markus Hiesleitner, Heidrun Holzfeind, Anna Jermolaewa, Folke Köbberling, Ernst Logar, Teresa Margolles, Adrian Melis, Lucy + Jorge Orta, Lisl Ponger, Pedro Reyes, Martha Rosler, Isa Rosenberger, Tim Sharp, Santiago Sierra and Jorge Galindo, Axel Stockburger, tat ort, Johanna Tinzl, transparadiso, Patricia K. Triki, Nasan Tur, Anna Witt, Ina Wudtke, Sislej Xhafa

Politikai jelenségek kritikai vizsgálatára vállalkozik a Kunsthalle Wien Politikai populizmus című tárlata. „A kiállításon szereplő, a politikai populizmus témáját hol játékosan, hol komolyan, burkoltan vagy provokatívan feldolgozó művek a jelenség egyfajta kommentárjaként, lábjegyzeteként értelmezhetőek és a politikai populizmus mindenütt jelenvalóságára kívánják felhívni a figyelmet a művészet eszközeivel” – írják a szervezők.

Kiállító művészek: Basel Abbas és Ruanne Abou-Rahme, Lawrence Abu Hamdan, Saâdane Afif, Darren Bader, Keren Cytter, Simon Denny, Christian Falsnaes, Evgeny Granilshchikov, Flaka Haliti, Rosemary Heather, Calla Henkel und Max Pitegoff, Anna Jermolaewa, Johanna Kandl, Erik van Lieshout, Minouk Lim, Goshka Macuga, Jumana Manna, Mián Mián, Marcel Odenbach, Ahmet Öğüt, Trevor Paglen, Hito Steyerl, Jun Yang.

Kurátor: Nicolaus Schafhausen

Kunsthalle Wien, 2015. november 7. – 2016. február 7. (Ingyenesen látogatható.)

http://www.kunsthallewien.at/#/de/ausstellungen/politischer-populismus

https://www.kunsthauswien.com/en/exhibitions/current

http://viennaartweek.at/en

Posztinternet Art

simondenny (1)

Rider Gábor: A posztinternet művészetről

Direkt van ilyen idegesítő neve. Pont nem azt jelenti, amit szó szerint mond, hiszen mindenki számára egyértelmű, aki egy kicsit is utánanézett: nem azért posztinternet art, mert túl van az interneten, hanem mert éppen benne van. A kellős közepén. A név végére oda kell képzelni a láthatatlan iróniaindexet, egy kacsintós szmájlit. Ez a digitális szarkazmus persze nehezen dekódolható, és nem lennék meglepve, ha a jelenség valami más néven vonulna be a művészettörténetbe. Mert be fog vonulni, az nem vitás. (…)

A cikk folytatását elolvashatjátok magazinunkban. A terjesztési pontok listáját itt találjátok.

Cikkajánló – A globális menekültválság megjelenése a művészetekben – Az Artsy szerkesztőségi cikke

PIP_04 0915 015

Installation view of Barthélémy Toguo, Migrant, 2014. Photo courtesy of Pippy Houldsworth Gallery.

 

Rob Sharp olyan aktuális műalkotásokról számol be összeállításában, amelyeket az Európába irányuló drámai menekülthullám ihletett. Érdemes böngészni a cikkben felsorolt alkotások között: elsőként Sahpur Pujan iráni festőművészt mutatja be. Pujan a londoni Copperfield Gallery-ben látható kiállításának képei perzsa miniatúrák adaptációi. A művész olyan módon reprodukálta a képeket, hogy elhagyta azokról az embereket. Az Isten szabja meg a hajó útját, nem a kapitány című XVI. századi miniatúra után készült képén egy legénység és utasok nélküli hajó szeli egy barátságtalan tenger hullámait. „Ez a kép arról a pillanatról szól, amikor egy elhagyatott hely üressége a hatalmába kerít és érzed a történelem súlyát. Miniatúráim emberek nélküli épületek és tájak látképei, valós képek, olyanok, amilyeneket ma láthatunk” – nyilatkozta a művész a magazinnak.

Sokáig kísértik a nézőt a szíriai polgárháború elől elmenekült, hazájában és külföldön is elismert portréfestő, Sara Samma szívbe markoló képei, de hasonlóan elgondolkoztató a Párizsban élő kameruni festőművész, Barthélémy Toguo Migráns (Migrant) című festménye is, amely egy képzeletbeli pecsétnyomót ábrázol.

https://www.artsy.net/article/artsy-editorial-how-the-global-refugee-crisis-is-impacting-art

„Nem alkalmazkodom a kép határaihoz”

artlocator_interju_oldalak

Beszélgetés Szinyova Gergővel

Fehér Dávid: Az első műveid, amelyekkel találkoztam, kisebb méretű, papíralapú geometrikus kompozíciók voltak. Az utóbbi években az oldottabb karakterű absztrakció felé fordultál, és a festményeid léptéke is megváltozott.

Mi a váltás oka?

Szinyova Gergő: Az egyetem után három évig csináltam hard edge-es, geometrikus műveket. Ezt az időszakot a Paksi Képtárban rendezett egyéni kiállítás zárta le 2013-ban. A váltás már a kiállítás előtt érni kezdett bennem. Koncentráltabban kezdett foglalkoztatni, hogy hogyan tudok a kép négy kiszögellésén belül létrehozni struktúrákat, ám egy későbbi fázisban nem igazodok többé a négy sarokponthoz, hanem a képfelületet kifutó síknak tekintem. Nem alkalmazkodom a kép széléhez, a kép határaihoz. (…) A cikk folytatását elolvashatjátok magazinunkban. A terjesztési pontok listáját itt találjátok.