“Nagyon tapasztalt és felkészült gyűjtők vannak ma már Magyarországon, szerencsére egyre többen, ugyanakkor van egy generáció, amely nagyon igényelné, hogy edukálják”- Interjú Einspach Gáborral

Interjú Einspach Gáborral

Az Art+Text Budapest az elmúlt két évben jelentkezett kiállításokkal, komoly szakmai programokkal egy olyan világban, ahol nehéz újat mutatni. A galéria a még kevésbé ismert művészek bemutatása mellett az alkotások kontextusba helyezését is fontosnak tartja, elméleti szövegekkel, művészek párhuzamba állításával segíti az adott korszak, művész, stílus megismerését. Einspach Gábort kérdeztük az új galéria létrehozásáról, célokról, küldetésről.
Einspach Gábor meghatározó szereplője a magyar művészeti életnek, műkereskedelemnek, igazságügyi festményszakértő, a Moholy Nagy Művészeti Egyetem előadója, az Artmagazin felelős kiadója.

Az interjút Tamás Sándor Soma készítette

1070 (1)

Az Art+Text Budapestet a közelmúltban alapítottátok Kieselbach Tamással. Már akkor is rengeteg kortárs galéria működött Budapesten, a célközönség viszont nagyon behatárolt volt, miért döntöttetek mégis egy új intézmény létrehozása mellett?
Tamással együtt dolgozom tíz éve, a Kieselbach Galériában rendeztünk több háború utáni és kortárs művészettel foglalkozó kiállítást, többek között Molnár Sándornak, Keserű Ilonának, de bemutattuk a Nudelman és a Lützenburger gyűjteményt is. Tehát nem előzmény nélküli az, hogy mi kortárs és háború utáni művészettel foglalkozunk, de szerettünk volna egy olyan intézményt, ami függetlenül a galériától, önálló arculattal, teljesen külön jogi személyként működik, ezzel az új galériával a nemzetközi piacon is szeretnénk megjelenni. A közönség pedig folyamatosan bővül: soha nem volt még ekkora figyelem nemzetközi szinten a magyar művészeten, nemcsak a hatvanas-hetvenes évek kiemelkedő művészeire gondolok, de a fiatal kortársakra is.

Az első kiállításokat évekkel az alapítást követően rendeztétek, mi történt 2008 és 2014 között?
2008-ban a mai galéria elődjét hoztuk létre, 2014-re jutottunk el oda, hogy megteremtjük az intézményi keretet, és elkezdtünk helyiséget keresni. Egy nagyon jó konstelláció volt az, hogy a Bedő lakásba be tudtunk költözni, ehhez nagyban hozzájárult az, hogy a Bedő családdal már korábban is kapcsolatban voltunk, könyvet adtunk ki a Bedő gyűjteményről, kiállítást rendeztünk az anyagból.

Mi a jelentősége a helyszínnek, miért lehet jó egy ilyen karakteres hely a művek bemutatására?
Ennek a lakásnak van egy atmoszférája, itt múzeumi rangú anyag volt a falakon és az egyik legképzettebb gyűjtő élt itt, itt volt elhelyezve Bedő Rudolf gyűjteménye a kétezres évek végéig, illetve egyfajta szalonélet is volt a lakásban. Nekem tetszik az, ahogy behozzuk ebbe a nagypolgári enteriőrbe a kortárs művészetet, a reneszánsz ajtó, és a barokk kandalló mellé. Azért is hagytam meg kezdetben az eredeti tapétát, hogy még hangsúlyosabb legyen ez a kontraszt. Ma már fehér falak vannak, mert az nem zavarja a látványt, de megmaradtak régi installációs elemek, melyekkel sikerült megőrizni valamit az eredeti hangulatból.

1011

A kezdetektől nagyon sokoldalú, változatos kiállítási programot visztek, a fotótól a konceptig már mindennel foglalkoztatok. Mi a célja ennek a sokszínűségnek?
Ennek legfőképpen a szerteágazó érdeklődés az oka, a nagy merítést szeretnénk meghagyni, annyira sokszínű és izgalmas a kortárs művészet, és annyira jó a magyar fotográfia is, nem tervezem, hogy korlátozzuk magunkat. Csináltunk olyan kiállításokat, amelyek nem feltétlenül egy kereskedelmi galéria léptékét jelentik, ilyen volt például a londoni Somerset House-ban a Kovásznai alapítvánnyal közösen rendezett kiállításunk is vagy a Bak Imre-Peter Halley show itt a galériában.

Az Art+Text Budapestet tekinthetjük egy olyan helynek, ahol a gyűjtőket közelebb viszitek a művészethez, új területeket megismertetve velük?
Nagyon tapasztalt és felkészült gyűjtők vannak ma már Magyarországon, szerencsére egyre többen, ugyanakkor van egy generáció, amely nagyon igényelné, hogy edukálják, hogy legyen kilátásuk a nemzetközi kortárs művészetre is, de nyugat- európai összehasonlításban ez még mindig nagyon szűk réteget jelent Magyarországon, amit mi is szeretnénk bővíteni. Vannak rendszeres filmvetítéseink, szakmai beszélgetéseink, jelentős nemzetközi kapcsolatrendszerünk, nyitva állunk
minden gyűjtői igény előtt.

_DSC4288

Van egy előre meghatározott éves program, vagy spontánabbul alakulnak ki az új kiállításötletek?
Van egy öt éves programunk, nagyon széles portfólióval, és utána kezdünk fókuszálni azokra a területekre, amik igazán közel állnak hozzánk. A fővonalakat határoztuk meg, de természetesen lehetnek olyan találkozások, új kapcsolatok, amik hatnak az eredeti elképzelésekre. Sokat utazom, minden út számos új kapcsolatot hoz, amelyek befolyásolhatják a következő évek programját.                                                                                                                                                                                                        

A legtöbb hazai kortárs galéria rendelkezik állandó művészkörrel. Ti is tervezitek, hogy néhány művésszel szorosabb munkakapcsolatot alakítsatok ki?
Ahhoz, hogy egy galéria elkezdjen célirányosan művészekkel együtt dolgozni, őket menedzselni, szerintem elengedhetetlenek a nemzetközi bemutatkozási lehetőségek jobb presztízsű helyeken. Nyilvánvalóan egy induló intézmény nehezen tudja biztosítani ezeket egy művész számára, de azt gondolom, hogy a következő évben már az az irányunk is látszódni fog, és az jelent igazán nagy előrelépést, amikor kialakul az a művészkör, akikkel a galéria foglalkozni akar.

1026

Milyen jövőbeli tervek vannak, szeretnétek külföldi vásárokon is részt venni, vagy maradtok az állandó kiállítótérnél?
A külföldi vásárokon való jelenlét mindenképpen egy fontos cél számunkra, ugyanakkor azt a karakterünket is szeretnénk megőrizni, hogy múzeumi jellegű kiállításokat rendezünk. Könyvek is vannak előkészületben, például Erdély Miklósról. A tavalyi Bak Imre – Peter Halley kiállítást rendező Nicola Trezzi-vel feltehetően idén is fogunk együtt dolgozni, illetve folyamatban vannak tárgyalások jelentős nemzetközi kurátorokkal és művészekkel, akikkel azt gondoljuk, hogy nagyot lehet feljebb lépni.

 

Alex Gardner

Alex Gardner alkotásai egyszerre sugallják a merev komponáltságot, és a mozgás expresszív, gesztusszerű voltát is.

It could be simple, 100x150

It could be simple, 100×150

Az alakokat sivár környezetben, legtöbbször az élénk, ugyanakkor hideg felület előtt található geometrikus alakzatok, formák közé helyezi el. Ritkán jelentkeznek nála növényi motívumok is, ezek valamennyire oldottabb formákat alkotnak, mint az emberi alakok.

Can't see (how full my hands are) / 100x150

Can’t see (how full my hands are) / 100×150

Személytelen figurákat ábrázol, megfosztja őket identitásuktól azáltal, hogy nem fest nekik arcvonásokat. Gardner narratív képei az emberi viselkedés természetének alapvető jellemzőit tárják fel, olyan érzelmek juthatnak eszünkbe a vonagló alakokról, mint a vágy, szorongás, vagy az önzés.

Teed up but bad at golf / 80x60

Teed up but bad at golf / 80×60

Cikkajánló: Klasszikusok újratöltve – Svájci beszámoló a Milánói Nemzetközi Bútorszalonról

 

Idén 55. alkalommal rendezték meg Milánóban a Salone Internationale del Mobilét. Ha hinni lehet a Neue Zürcher Zeitung beszámolójának, a nagy nevű nemzetközi bútorszalon felhozatala nem maradt el a várakozásoktól. A designvásár új márkákkal és számos újragondolt klasszikussal várta a látogatókat – írja a svájci világlap tudósítója, nem rejtve véka alá, hogy nagyon is tetszett neki, amit látott.

Az április  12-17. között megrendezett vásár egyik kiemelkedő újdonsága egy svájci-japán kooperációban született kollekció volt:  az Atelier Oi hagyományos japán fa- és papírmanufaktúrákkal együttműködve alkotta meg lámpákból és bútorokból álló kollekcióit. A japán kézműves technikákhoz svájci formatervezés társul. A Gifoi sorozat székei, asztalai és dohányzóasztalkái a japán Gifu régióra jellemző cédrusfából és bükkfából készültek, a Fusion kollekció lámpái a legjobb minőségű Mino Washi papírból – ezt a fajta papírt évszázadok óta készítik Gifuban. A Casa Gifu a valódi releváció erejével hat a látogatóra – jegyzi meg az NZZ.

Altelier oi-Casa Gifu

A vásáron nézelődve kitűnik, hogy a századközepi klasszikusok újragondolása változatlanul  nagy keresletre talál. Különösen népszerűek a késői negyvenes évek, az ötvenes és a hatvanas évek formavilága ihlette bútorok. A Carl Hansen&Son Hans J. Wegner CH22-es, a cég számára 1950-ben tervezett foteljének rafinált új kiadását készítette el. De körülnéztek az archívumban a Walter Knollnál is, és Sadi Ozi török tervező szoborszerű, funkcionális és organikus megoldásaiból vettek elő hármat. Az eredetileg az ’50-es évekbeli Törökország alapanyag-hiányából erényt kovácsoló – s ennek megfelelően spártai – „Halászháló” modell (1959) új kiadása annak ellenére sem veszített vonzerejéből, hogy kárpitozott változatban álmodták újra a mai designerjei – állapítja meg a lap. Talán csak a Cassina Gerrit T. Rietveld eredtileg egyszínű Utrecht modelljének (1935.) tarka jaquardmintás verziója  késztethet egyeseket csodálkozásra.

12976884_1082717748458351_489024147446934719_o

A lámpák terén kellemes felfedezés Alessandro Sarfattinak, Gino Sarfatti híres olasz tervező unokájának bemutatkozása saját márkájával, az Asteppel.

b7d472d88f95e78bd0c12867d34ed607

A beszámoló szerint az idei szalon legnagyobb meglepetését a lámpák és bútorok mellett a porcelánok tartogatták. A válságban lévő japán porcelángyártás újbóli fellendítését megkísérlő, 2016-ban bemutatott Arita brand az azonos nevű japán város 400 éves múltra visszatekintő manufaktúráinak tudását 16 nemzetközi tervező munkáival társítja. Egy különleges airbrush technikának köszönhetően lágy színátmeneteket varázsoltak elő a készítők.

 

Az NZZ teljes cikkét ITT találjátok.

A plazmacitás problémaköre

Le Roi Sauvage

© A művész engedélyével

írta: Sárvári Zita

Erős a kísértés, hogy a fiatal, Amszterdamban élő képzőművész, Ulbert Ádám művészeti praxisával párhuzamba állítsuk az anyagtalan világ anyagi leképezésével kísérletező művészeti irányzatot, a poszt-internet artot, de a képlet nem ilyen egyszerű. Ulbert is előszerettel alkalmaz digitális technológiát egyes művei létrehozásakor, és reflektál a digitális materializmusra, de nem szűkíti le munkásságát az anyagtalan koncepcióknak formát adó digitális technológiára és az arra való reflektáltságra. Ő szerényen inkább vitális materialistának tartja magát. Ulbert a technológiai evolúcióban rejlő lehetőséget, a digitális pontosságot, 3D nyomtatóval készített tárgyegyütteseiben is szereti kijátszani. Inkább absztrakt, durva és nyers formákat alkot, mint, hogy a valódi tárgyak tökéletes replikáit állítsa elő újra. Helyspecifikus installációinak, szobor-együtteseinek minden eleme összefügg egymással, mint egy nagy háromdimenziós kollázs. Elsősorban assemblageok-ban és videóinstallációkban gondolkodik. Művei rétegzettek és többértelműek, amelyekkel célja egy saját belső történet felállítása, ahol a felhasznált médiumoknak megvan a maga szerepe. A szobrok a belső történet díszletei, a kétdimenziós képek az illusztrációi, a videó pedig a művész számára fontos jelenetet ábrázol a kindulási pontot adó történetből. Igyekszik kerülni bármifajta referencialitást DIY formavilágú műveiben és minél jobban összefésülni a tartalmat és a látványt, kiragadni azokat mindenfajta történeti kontextusból. Amit nála látunk, az az, ami. Minden alkotás a maga itt és mostjában értelmezendő, miközben olyan absztrakt, fenséges és egzisztencialista témákat jár körül, mint az ember természethez való viszonya, az anyag átalakításának lehetőségei, a pszichológiai jelenség egy formában, vagy a természet hibrid megjelenése a különböző kultúrákban. Kedvenc anyaga a kókuszdióháncs és a gumi. Ezek nagy valószínűséggel jelennek meg az alkotói folyamat során a mű valamely részletében. A gumi azért esszenciális anyag számára, mert organikus, ezáltal a természethez köthető, ezenkívül alakvál-tó, transzformális és metamorf, amelyek szintén kulcsfogalmak Ulbertnél.

A plazmacitás problémaköre is újra és újra visszatér munkásságában, amellyel egy számára fontos orosz filmrendező, Szergej Eisenstein is sokat foglalkozott a 40-es években Disney és karakterei kapcsán. Ulbertet is foglalkoztatja a dinamikus alakváltás szabadsága, az az állapot, amikor még nincs kialakult és megcsontosodott formája az antropomorf karakternek, hanem, mint egy ősi protoplazma, még bármivé változhat. Ez az alkotó teljes szabadsága, annak a képessége, hogy karakterei múlékonyságát, kettős vagy összetett természetét, esetleg metaforikusan a hangulatukat érzékeltesse.

Le Roi Sauvage 2

© A művész engedélyével

Ezt a témát a Spiritus Bestiae Faber című sorozatához kapcsolódó festményciklusban dolgozta fel, majd úgy döntött felhagy a festészettel, mondván, ha valaki egy festményt néz, akkor önkéntelenül is a festészet története felől közelít a műtárgyhoz. Véleménye szerint a festmény maga is erősíti a determinált befogadást, hiszen mindig az időben előtte levőkre reflektál. Nála a médium csak egy eszköz a tartalom legoptimálisabb megjelenítésére. A plazmacitás-elmélet bemutatására pedig a legalkalmasabbnak a festészet tűnt. A kétdimenziós képeket olyan algoritmusoknak tekintette Ulbert, amelyek egy köztes állapotot jenelítenek meg: “amik még éppen nem valamik, de már pont nem semmik”. Figyelme így a szobrászatra terelődött, mert szerinte a szobrászat nem ilyen determinált. Ha az ember találkozik egy lezárt testtel, akkor azt elfogadja, és nem a történetét kérdezi, hanem azt, hogy, “Ki vagy?”.

Ulbert Ádám Budapesten született 1984-ben. Filmszakon és kulturális antropológia szakon tanult az ELTE-n, BA diplomát a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen szerzett. 2014-ben végzett a Sandberg Institute-on, Amszterdamban. 2016-ban a Rijksakademie van beeldende kunsten ösztöndíjasa a Mondrian Fond jóvoltából. Csoportos és egyéni kiállításai voltak többek között a tel-avivi Center for Contemporary Artban (2012), a Collegium Hungaricum Berlinben (2012) és a zágrábi Museum of Contemporary Artban (2014). 2015-ben Budapesten az Art plus Textben és a Deák Erika Galériában szerepelt.