Ételfotózás az Instagram előtt – egy 170 éves műfaj története

Manapság az ételfotók kivételes helyet foglalnak el a nap, mint nap elfogyasztott internetes tartalmak között, és kortárs kulturális tudatunk jelentős részét teszik ki. Viszont a most aktualitását élő, általában gyorsan átpörgetett gasztronómiai fotók egy 170 éves múltra visszatekintő tendencia legfrissebb állomását képezik. Susan Bright brit író és kurátor Feast for the Eyes című, újonnan kiadott könyve nyomán íme egy rövid, tényfeltáró ismertető a műfaj nemes múltjáról és a mindennapi rutinhoz vezető útjáról.

William Henry Fox Talbot – A Fruit Piece, 1845. I © Wikimedia Commons.

Bright könyve, amely az ételfotózás történetével foglalkozik, feltárja, hogy a műfaj közel két százada, vagyis majdnem a fotózás kezdete óta van jelen a köztudatban. A nagyközönség 1839-ben ismerkedhetett meg a fotográfiával, dagerrotípia formájában. Hat évvel később, William Henry Fox Talbot készítette az első olyan felvételt, amelyen kizárólag ételek szerepeltek kompozíciós kellékként: a fotográfia egy kosár barackból és ananászból álló csendéletet ábrázol. Ez a példa is érzékletesen mutatja azt, hogy kezdetben az ételfotográfiát nagyban befolyásolta a csendélet festészeti gyakorlata. De míg a festmények az esetek nagy részében a gyümölcsök szimbolikus jelentését próbálták közvetíteni – például a szőlőt a mértéktelenség, a barackot a termékenység kifejezésére – addig azok a korai fotográfiákon realisztikus valójukban, kompozíciós szándékkal jelentek meg. Az ételeket ábrázoló fotókhoz a műfaj elismertségével párhuzamosan jelentős művészeti értékek társult – számos ételfotó szolgált olyan modernista festők inspirációs forrásául, mint például Paul Cézanne, Henri Matisse vagy Pablo Picasso. De ezek az ötletadó fotók később – jelentőségük ismeretében – önálló művészeti alkotásként is funkcionáltak, mint például Paul Strand fotográfiái, aki a modernista fotográfia egyik előfutáraként nagyban hozzájárult a műfaj művészeti elismertségéhez.

Edward J. Steichen – Sugar Cubes: Design for Stehli Silk Corporation, ~1920 I © 2017 Artists Rights Society (ARS), New York

Edward Steichen fotográfiai praxisa azért nagyon érdekes példa, mert már 1927-ben az ételfotózás és a csendéletfestés hagyományának eltávolításán fáradozott. A Stehli Silk Corporation megbízásában amerikai sálminták nyomában kutatott, aminek keretében formabontó, addig nem látott fotográfiákat hozott létre: egyik kísérlete során kockacukrokat rendezett szigorú sorokban, majd azokat hátulról megvilágítva egymást keresztező árnyékokat hozott létre, ezzel újabb szintre emelve a gyakorlatot.

„A lényeg az alak, a forma és az árnyék.” – írja Bright – „Így elveszik mindenféle természetes konnotáció, a dinamika és a design kerül előtérbe”.[1]

A színes reklám 1930-as évekbeli megjelenésével a fotográfiai stílusok is változásnak indultak. Az ételfotózás művészeti szerepét felváltotta a reklámok illusztrálása, vagyis bekövetkezett az alkalmazott fotográfia térnyerése. Ekkor az olyan élelmiszerekkel foglalkozó cégek, mint a Crisco és az Aunt Jemima belekezdtek a „cookbooklets”-ek, vagyis szakácsfüzetek gyártásába. Ezek a termékekhez csatolt, ingyenes, recepteket tartalmazó promóciós anyagok érzékletes ételfotók kíséretében mutatták be a cégek által forgalmazott finomságokat.

„Ezek nagyban hozzájárultak főleg az amerikai étkezési szokások megváltozásához. Az olyan termékek, mint az avokádó vagy a narancslé, háztartási szükségletekké váltak a füzeteknek köszönhetően.”[2] – írja könyvében Susan Bright.

Nickolas Muray: Lemonade and Fruit Salad, McCall’s magazine, ~1943. I © Nickolas Muray Photo Archives

Nickolas Muray (azaz Muray Miklós) magyar származású fotográfus munkáit többek közt a havonta megjelenő, McCall’s női magazin is népszerűsítette: színpompás, önálló alkotásként is helytálló ételfotóit rendszeresen publikálták, sőt, címlapfotóként is használták egyes divatképeit.

„A fotói átlagon felüliek voltak” – írja könyvében Bright. „Gazdagon megrakott asztalai leginkább elborult hálaadási lakomára emlékeztetnek.”[3]

Ezen fotózások alkalmával, hogy a kemény stúdióvilágításban is érvényesüljenek, és élénk színekben pompázzanak az ételek, gyakran szorultak lakkozásra és egyéb mesterséges látványfokozók használatára. A sörhabot például szappanhab helyettesítette, a gabonapelyheket ragasztóval segítették pontos helyükre: az „ételek” lényegében ehetetlenek voltak.

Edward Weston – Cabbage Leaf, 1931. I © Wikipedia Commons. Robert Mapplethorpe – Pineapple, 1985. I © Robert Mapplethorpe Foundation

Természetesen a marketing céllal készített, alkalmazott fotók mellett gyakran találkozhatunk olyan ételeket ábrázoló fotográfiákkal is, melyek prominens fotóművészek formákat és fényeket vizsgáló tárgykísérleteinek mára ikonikussá vált bizonyítékai. Ilyen alkotás például Edward Weston híres káposztalevele 1931-ből vagy Robert Mapplethorpe ananászt ábrázoló, 1985-ös csendélete. A fekete-fehér, intenzív fényekkel megvilágított kompozíciók teátrális hangulatot hoznak létre, a környezetükből kiemelt ételek önálló műalkotásként funkcionálnak.

Bright szerint az 1990-es évekig nem történt kardinális változás a marketing célra létrehozott, magazinokban vagy szakácskönyvekben megjelenő ételfotók műfajában. Az ekkortájt bekövetkező változás eredményeképp azonban az előző évtizedek túlvilágított beállításait felváltotta a naturalisztikus, dokumentarista hangulat: az ételek újra ehetőek lettek.

Bob Carlos Clarke – Marco Pierre White @ White Heat, 1990 I © Wikipedia Commons

Az 1990-es évek egyik ilyen úttörője volt a White Heat című szakácskönyv, melyben a fotós, Bob Carlos Clarke képei szerepelnek Marco Pierre White-ról, akit a legfiatalabb három Michelin csillaggal rendelkező séfként, illetve Gordon Ramsay mestereként tart számon a világ. Az exkluzívan elkészített ételekről készült fényűző képeket ekkor hivatalosan is felváltották a dokumentarista stílusjegyek: az energiával teli, akkor 28 éves séfet vehemens harcosként, konyháját pedig csatamezőként mutatja be a formabontó szakácskönyv.

„A magas színvonalú francia konyhaművészet remekeit még soha nem fotózták ilyen módon” – írja Bright. – Ez volt a pillanat, amikor a szakácskönyv fotókönyvvé változott”.[4]

A 2000-es évek közösségi médiájával eljött a gasztronómiai blogok és az Instagram térnyerése is, melynek hatására az ételfotózás és annak publikussá tétele a hétköznapi rutin részét képzik.

„Mindenki érdekelt lett az ételekben és mindenki jobbnál jobb képeket posztolt arról, amit evett”. – írja Bright. „Ez egy komoly produkció, amire a fotókönyveknek és a magazinoknak muszáj reagálniuk”.[5]

Michael Zee – Symmetry Breakfast I © Instagram

Az olyan Instragram profilok, mint Michael Zee oldala (@symmetrybreakfast) több százezer követőt vonzottak művészien elkészített fogásaik bemutatásával. A szociális média tagadhatatlanul új szintre emelte a műfajt, nagyot dobott annak népszerűségén, viszont ezzel együtt klisét csinált belőle.

Sian Bonnell – Everyday Dada I © courtesy of the artist

Ezzel ellentétben vannak olyan kortárs fotográfusok, akik az ételek kreatív használatáról és bemutatásáról ismertek, az ételfotózást művészi szinten, okos koncepciók és mesteri kivitelezés segítségével viszik véghez. Sian Bonnell szürreális és játékos fotográfiáin például olyan összeférhetetlen szituációkkal találkozhatunk, mint a parizerekkel csempézett konyha, a fogasra akasztott kenyérdarab vagy a tükörtojásokkal helyettesített fürdőszobaszőnyeg. Kelsey McClellan és Michelle Maguire Wardrobe Snacks című sorozata pedig titkosan elfogyasztott csemegéket mutat be színben tartott, esztétikus hangulatban.

 

Untsch Kata

 

[1] “It’s really about shape and form and shadow,” Bright notes. “It loses all that natural connotation and it becomes about dynamism and design.”

[2] “In lots of ways, they changed the way, especially in America, that people ate. Things like avocados and orange juice really became household objects through these cookbooklets.”

[3] “His photographs were extraordinary. They were these great, laden tables—which we can then see influencing these epic Betty Crocker feasts, which make no sense as meals. It’s like Thanksgiving on acid.”

[4] “Very high high French cuisine had never been photographed like this before,” It was a moment, she says, “where cookbooks became more like photobooks.”

[5]Everyone became more interested in food, and everyone was taking better and better pictures of food,” “It’s a real production. So photography books have to respond to that, as do the magazines.”

Képzőművészek, akik a kertrendezésben is jeleskedtek

A természet gazdag világa, változatos motívumai a kezdetek óta inspirációs forrásként szolgálnak a képzőművészet, az építészet és az ipari formatervezés területein dolgozó alkotók számára. Tagadhatatlan, hogy a különböző korok és stílusok más-más módon viszonyultak a növények megjelenítéséhez, változatos jelentésekkel felruházva azokat. Elképesztő virág- és kertábrázolásokkal találkozhatunk például Hieronymus Bosch reneszánsz alkotásain, az impresszionista festők szubjektív természetábrázolásában vagy Henri Rousseau szimbolizmussal átitatott festményein.

A francia felvilágosodás hullámával megkezdődött kertészet iránti érdeklődés az 1800-as években ért el a tágabb közönséghez. A művészek is ekkor fedezték fel a népszerű tendenciát és kezdtek saját kertjeik kialakításába, ezzel kísérletezve az új médium adta lehetőségekkel. A képzőművészek elsősorban saját inspirációs forrásaik megteremtése céljából hozták létre privát kertjeiket – aminek bizonyítékait alkotásaikon érhetjük tetten – de voltak, akiknek maga a kert szolgált alkotási felületként. Aktuális cikkünkben öt olyan botanikai mesterművet mutatunk be nektek, melyek készítői továbbgondolták a hétköznapi kertészkedés fogalmát.

Robert Irwin – The Central Garden at Getty Center. © Wikimedia Commons

Robert Irwin (Central Garden at the Getty Center, Los Angeles)

„Nincs paletta, mely gazdagabb a kertnél.”

Bár Robert Irwin absztrakt expresszionista festőként kezdte karrierjét, majd nem sokkal később a kaliforniai Light and Space mozgalom – vagyis a nyugati parti minimalista geometrikus művészeti csoport – tagja lett. Idővel feladta a képzőművészeti alkotások létrehozását és olyan kreatív projektekben vett részt, mint a Miami Repülőtér átalakítása vagy a Getty Central Garden felújítása. Utóbbi volt Irwin első önállóan tervezett kertje, melynek előkészítéséhez több ezer dollár értékben kertészeti kézikönyveket vásárolt – ezek részleteit kollázsként használta fel látványterve elkészítésénél. A végeredmény kialakításában a Getty Center kimért stílusú főépítésze, Richard Meier is segédkezett. A természeti alkotás magában foglal többek közt egy domboldalon végigfutó patakot, amely egészen a színpompás virágokkal árnyékolt főtérig fut, majd egy medencébe torkollik. Ezen a vízfelületen található az Irwin stílusát látványosan bemutató, geometrikus formavilágú sövény, amely a kert legkülönlegesebb motívumát képzi. Los Angeles kedvező időjárása ellenére a kert szezonális látványosságnak készült, tele lombhullató fákkal és több, mint ötszáz féle növénykülönlegességgel.

Frida Kahlo – Casa Azul, Mexico City. © Wikimedia Commons

Frida Kahlo (Casa Azul, Mexikóváros)

A szimbolizmus eszközeit dekoratívan felhasználó festőnő képein és az őt ábrázoló fotográfiákon gyakran láthatjuk virágokkal teletűzdelt, ikonikus hajkoronáját. A fejdíszként funkcionáló növények tagadhatatlanul mexikói hangulatú kertjének ékes bizonyítékai. Az általa tervezett és megalkotott kert szülőházában található, ahol 1907-es születésétől 1954-ben bekövetkezett haláláig élt. Színpompás, mediterrán virágai mellett gyümölcsfákat – narancs, barack, gránátalma -, illetve hazájára jellemző növényeket – fügekaktusz, agávé – is termesztett. Mexikóhoz való ragaszkodását egy miniatűr, azték esztétikájú piramissal is demonstrálta, melyet férje, Diego Rivera tervezett a kert területére. További érdekesség, hogy a pár kifejezetten a mexikói kultúrára jellemző karakteres színekkel – például indigókékkel – festette le a kert körüli falfelületeket, ezzel teljessé téve a festőnő keze nyomát viselő kert hangulatát.

Sol LeWitt – Lines in Four Directions in Flowers, Philadelphia. © Philadelphia Museum of Art Library and Archives

Sol LeWitt (Lines in Four Directions in Flowers, Philadelphia)

Sol LeWitt kertjének kivitelezéséhez majdnem három évtizedre volt szükség. A végeredményét a művész már nem láthatta: a Fairmount Parkban végzett telepítést 2012-ben, öt évvel LeWitt halála után fejezték be. A művész képi világát hatalmas felületekre festett geometrikus vonalrajzok jellemzik, melyek hol fekete-fehérben, hol domináns színekkel kápráztatják el a közönséget. Bár a kert esetében festék és ceruza helyett virágok voltak az alkotói eszközök, a konceptuális művész szigorú esztétikája így is sikeresen megmutatkozott. A művész feladata a kerttel kapcsolatban az alaprajz megtervezése volt, a többit egy botanikusra és egy kertészre bízta, akik különböző típusú virágokat ültettek a művészeti kompozíció függvényében. A négy zónából álló alkotás négy különböző színben pompázik, melyeket speciális virágfajták biztosítanak: fehér mezőt a harangvirág, a sárgát az egérfarkfű, a pirosat a bíborvirág, a kéket pedig az orosz zsálya különféle árnyalatai.

Adam Purple – Garden of Eden, New York City. © Harvey Wang.

Adam Purple (Garden of Eden, New York City)

Adam Purple (eredeti nevén David Wilkie) egy olyan kreatív hős, aki hétköznapi emberként alkotott maradandót New York látképén. Az alkotási folyamat katalizátora az ő esetében az a pillanat volt, amikor kinézett Lower East Side-i lakásából és látta, ahogy a gyerekek piszokban és szemétben játszanak az udvaron.

„Ilyen pokoli helyen nem lehet gyereket nevelni” – mondta, majd 1975-ben elkezdte összeszedni a környéken a szemetet, megtisztította a területet és létrehozta land art alkotását, melyet később Édenkertnek keresztelt el.

A körkörös formavilág, amely zöldségültetvénnyel és gyümölcsfákkal egészült ki, jing-jang motívummal frissítette fel a környék látképét. A projekt végére a mesterséges kert majdnem 1400 négyzetméternyi városi területet foglalt el, ezzel felkeltve többek közt a National Geographic érdeklődését is. Annak ellenére, hogy Purple-nek nem volt része képzőművészeti oktatásban, természeti szobrásznak tartotta magát, kertjére pedig mesterműként gondolt – nem alaptalanul, mivel alkotását a kor kritikusai olyan elismert land art művészek munkáihoz hasonlították, mint Robert Smithson vagy Agnes Denes.

Próbálkozásai és támogatói ellenére a kert csupán tíz évig maradt fenn, 1986-ban egy új társasházat építettek a helyére.

Image © Francis Hammond, from A Day with Claude Monet in Giverny, by Adrien Goetz. Courtesy of Flammarion, 2017

Claude Monet – Giverny, Normandia

„Talán a virágok tehetnek arról, hogy festő lettem”

Semmi kétség, nem beszélhetünk úgy virágfestőkről, hogy ne említenénk meg az impresszionistákat, akik az akadémikus esztétikát félredobva, a természetet szubjektív megközelítését demonstrálták. Monet élete vége felé, 1883-ban költözött a vidéki birtokra, ahol a családtagok és hat kertész segítségével egy élő mesterművet hozott létre. Az írisz- és a krizantémágyasoktól kezdve a japános kerti tóig a birtok minden részletét festői inspirációként tervezte. A művész kertészet iránti elkötelezettsége egy olyan példaértékű alkotást eredményezett, mely a legtöbb korabeli kertészeti kézikönyvet felülmúlta.

Monet téma iránti érzékenységet mutatja az is, hogy híres vízililiomait az 1889-es párizsi Exposition Universelle kiállításon találta meg, ahol egy francia növénynemesítő állította ki hibrid növényeit. A róluk készült, hatalmas méretű festmények – melyek jelenleg a Musée d’Orsay egyik termében láthatók – méltón tették fel a pontot a mester alkotói munkásságára.

 

Untsch Kata

Eheti programajánlónk

Gryllus Ábris:
TRUST
adatalapú hanginstalláció

 2017. július 4-19.

Horizont Galéria
1066 Budapest, Zichy Jenő u. 32.
http://www.horizontgaleria.hu/

ke-pé: 14:00-19:00 / szo: 14:00-18:00

Megnyitó: 2017. július 4. ke 19:00
A kiállítást megnyitja: NEMES Z. Márió
FB-event https://www.facebook.com/events/1343485872408205

Alkotói tárlatvezetés és beszélgetés: 2017. július 19. sze 19:00

Meghívott vendégek: KIRÁLY Amanda, NAGY Ágoston

Moderátor: KOVÁCS Andrea

A strukturált adatrendszerek számtalan titoknak hitt tudást és összefüggést rejtenek magukban és képesek rávilágítani olyan ismeretlen relációkra és tartalmakra, melyek az általunk ismert világot egy egészen új szemszögből mutatják meg. Az adatalapú médiaművészet környezetünk természeti jelenségeivel foglalkozó aktuális munkái manapság erre a tudásátadó gesztusra reflektálva keresik a lehető legpontosabb módszereket a többletjelentések artikulációjára.

 

TRUST installáció elsődlegesen vizsgált alanya a Hold, annak tömegvonzása és a hozzá kötődő különböző kulturális kontextusok és ellentmondások. Egy olyan természeti erő, melyről pontosan tudjuk, hogy létezik és hat ránk, mégis nagyon kevés és csak áttételes empirikus tapasztalatunk van róla. Bár a Holdról megszerzett csillagászati ismeret kollektív tudatunk része, mégis rengeteg hiedelem, ezoterikus elképzelés, összeesküvés elmélet és babona tárgya, melyek időről időre filozófiai és történeti hivatkozások referenciapontjaiként köszönnek vissza tudományos és művészeti diskurzusokban vagy éppen párhuzamos valóságokat hoznak létre.

A kiállított mű központi eleme egy olyan mérési folyamat, mely az égitest Földre ható erejét teszi érzékelhetővé a mért adatokból generált hangmező formájában. A láthatatlant hallható adatrendszerré, az érzékelhetetlent tapasztalhatóvá transzformálja. A működésbeli és technológiai értelmezés igényén túllépve egy olyan jelenség állapotának hatása alá helyez, melyben a végtelen lassú változás időbeliségének élményét saját befogadói attitűdünk határait feszegetve élhetjük át.

Alkotó: GRYLLUS Ábris Kreatív kódolás: NAGY Ágoston Szakmai konzulens: PAPP Gábor

Kurátor: KOVÁCS Andrea  Együttműködő partnerek: Let it Be! art agency, Bánkitó Fesztivál, Trafó Kortárs Művészetek Háza, MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Geodéziai és Geofizikai Intézet

http://abrisgryllus.com

http://letitbeartagency.com

Gryllus Ábris a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Média Design szakán diplomázott. A FOR. zajtechno formáció egyik tagja. Hanginstallációi eddig többek között a 2013-as Berlini Gallery Weekenden, a 2013-as Bécsi Design héten, a 2014-es Soundscapes Festivalon, a 2015-ös Velencei Biennálén és 2015-ös budapesti OFF Biennálén, valamint a berlini Collegium Hungaricumban, a Trafó Kortárs Művészetek Házában és az Art Quarter Budapest kiállítóterében voltak láthatók.

///

Implausible Works:
AUGMENTED FICTION

kiterjesztett valóságalapú interaktív installáció

2017. június 13-24.

FKSE Stúdió Galéria
1077 Budapest, Rottenbiller utca 35.

Megnyitó:

2017. június 13. ke 19:00

Alkotói tárlatvezetés:

2017. június 21. sze 19:00

Nyitvatartás:

sze: 16:00-20:00 / ke-szo: 14:00-18:00

Az Implausible Works legutóbbi munkáiban kiemelten a kiterjesztett valóság
médiumának interakciós lehetőségeivel foglalkozott. Az Augmented Fiction azt vizsgálja, hogy ez a technológia miképp írja felül a képalkotó és képmegjelenítő folyamatokról eddig kialakult elképzeléseinket. Miként alakíthatja át a passzív befogadói attitűdöt alkotóivá?

A telematikus és kibertérben receptoraink segítségével, látásunk, hallásunk, érintéseink és hangkeltő mechanizmusaink aktivizálásával túlléphetünk saját testünk határain is. Egyszerre tapasztalhatjuk meg a valós világ és a láthatósági horizontunkon túl érzékelhető képi rendszerek környezetét és térképezhetjük fel a virtuális és fizikai világ közötti átjárhatóságot. Az Augmented Reality technológiája lehetővé teszi párhuzamosan létező, kiterjesztett valóságsíkok felépítését és megjelenítését.

A virtuális információ-tárolás manapság könnyen előhívhatóvá és megváltoztathatóvá teszi a különböző audiovizuális tartalmakat, amiket szinte bárhol, bármikor, tértől és időtől függetlenül megjeleníthetünk hordozható digitális eszközeinkkel. Az anyagtalan, folyamatosan változó információadatok és az azokat konstruáló kódsorok segítségével mindinkább lehetőségünk nyílik a statikus tárgyi valóság újraformálására. Peter Weibel médiateoretikus szerint a kép jövője nem a szándékosság, hanem a véletlen. A szabad hozzáférhetőség, az esetlegesség, a tér-idő-néző koordinátarendszerének változói számtalan kombinációs potenciált rejtenek magukban a valóságreprezentációk vagy éppen az intelligens képalkotáson alapuló filmkészítés területén.

Az Implausible Works interaktív installációjában, az Augmented Fiction markerei között bolyongva a látogatók a sci-fi műfajából átemelt, absztrahált elemekből építkező, szubjektív kísérleti filmet alkothatnak a kiterjesztett valóság médiumán keresztül, okostelefonjaink képernyőjén.

http://implausible.works

Alkotók: SZÉCSÉNYI-NAGY Loránd, SZEKERES Ágnes

Zene: HORVÁTH Ádám Márton

Közreműködik: LICHTER Péter

Kurátor: KOVÁCS Andrea

Együttműködő partner: Let it Be! art agency
Támogató: Trafó Kortárs Művészetek Háza

A kiállítási anyag beolvasásához szükséges Interactive Print applikáció ingyenesen letölthető a Google Play Store-ból. A markerek okostelefonnal vagy táblagéppel szkennelhetők.