Termékeny ellentét

Megnyílt Szemző Zsófia új egyéni kiállítása a főként design projekteknek otthont adó Hidegszoba Studio tereiben. A Melléktermék című kiállítás izgalmas egyvelegét mutatja a finom aprólékos kidolgozottságú és az elemi erővel megformált munkáknak. A színes, pontosan körbevágott kollázsok tematikája a természet, ember és tárgykultúra különös összeolvadását, egymásból gyökerezettségét mutatja. Távoli népek arcai, a rendszerváltás óta nem használatos háztartási gépek és különös növényfajták összekapcsolódása jelenik meg. A kollázsok játékos kompozíciói úgy is értelmezhetők, – ha ugyan ragaszkodunk az értelmezéshez – mint furcsa csendéletek, amelyek mindvégig az ember és környezete viszonyára próbálnak reflektálni, olyan új történeteket teremtve, amelyet csak a saját kapcsolatrendszerükben lehet felfejteni.

A kiállítótérben lévő videókban a papír munkákhoz hasonlóan szokatlan eseményeket láthatunk. A művész felmászik egy fára, majd oldalra löki a létrát, amin felmászott, szép természeti környezetben hintázik egy széken, egészen addig, míg fel nem bukik. A „melléktermék” cím választása itt a cselekvés hiábavalóságára, értelmetlenségére is utal. Ugyanakkor az emberi lét abszurditása is megjelenik már-már humoros formában. Ahogy a kiállítás megnyitó beszédében Salamon Júlia remekül fogalmazott Szemző videó munkáival kapcsolatban: “Elfelejtett vagy megtagadott rutinok és használatok (mint mire való a szék, miért kell a létrán lefelé is mászni?), vagyis elhomályosult kulturális szocializáció”.

Az ügyesen installált kerámia tárgyak mintha egy rég elfeledett történet kellékeit képeznék a térben. Az emberfejű kulcsok, két végű ásó, mázas kerámia drágakövek, színes cseppkövek a véletlenszerűség és szándékosság határán billegnek. A kerámia tárgyak megfigyelésénél megfogalmazódik a kérdés bennünk, amelyre az egész kiállítás mondanivalóját is felfűzhetnénk. Mennyire fontos a terv szerinti megvalósulás? Mi az, ami elválasztja a lényegest a mellékterméktől? Mi okozza a feszültséget a megvalósult és az eltervezett között?

Szemző Zsófia a kiállítás nyitvatartási ideje alatt Javító műhelyt tart, ahol a tárgyak mellett magunkat is megjavíthatjuk, többek között egy csoportterapeuta, egy varrónő, egy jógaoktató és egy ezermester segítségével. Eközben közösen gondoljuk tovább a hibázás és a javítási kísérletek viszonyát.

A kiállítás 2018. 06. 20. és 2018. 07. 10. között tekinthető meg.

Nyitva tartás keddtől szombatig: 16.00 — 20.00

Kurátor: Csatlós Judit és Juhász Anna

Fotók: Török Aliz, Hidegszoba Studio

 

 

 

Beyoncé, Jay-Z és a Louvre

Beyoncé és Jay-Z – más néven „The Carters” – június 16-án közzétett videóklipje újabb szintre emelte képzőművészet és zeneipar kapcsolatát. A pár a párizsi Louve-re falai közt forgatta le Apeshit című számának kisfilmjét, mely a pár első, Everything is Love címen futó közös albumján található. A klip a sztárpár mellett a felbecsülhetetlen értékű kollekció darabjaira fókuszál. A történelmi jelentőségű Louvre üres termeiben Beyoncé és Jay-Z, kortárs Ádámként és Évaként jelennek meg, akiknek köszönhetően a falon lógó műalkotások új kontextusban mutatkoznak be. A klip nem más, mint egy figyelemfelkeltő performansz, mely üzenete az, hogy a zenész párnak ugyanolyan joga van a Louvre-re falai közt lenni, mint az összes többi műalkotásnak. Erre utalnak a dal sorai is: „You know we deserve to be here.” A világhíres festményekkel és szobrokkal való interakció az aktív testbeszéd és a kortárs tánc nyelvén valósul meg, mely komplex rendszerének értelmezéséhez következő írásunk ad útmutatót.

© Youtube

Mona Lisa, 1503

Az első és utolsó beállítás központjában a művészettörténet leghíresebb alkotása, Leonardo da Vinci 1503-ben készült Mona Lisa-ja áll.  Ez a kompozíció egyértelmű utalás a pár 2014-ben, ugyanitt készült fotójára, de a klip esetében többről van szó, mint pillanatképről. A „Mona Lisa” ikonográfiához hasonlóan Beyoncé és Jay-Z ruházata is egyszerű, de hatalmat sugárzó, az adott kor stílusának megfelelő. De, ami még jobban megegyezik a mögöttük lévő műalkotással, az a pár arckifejezése, mely magabiztosságot, erőt, ezzel együtt nyugalmat sugároz. Szuggesztív testbeszédük, összeszorított ajkuk és előre néző tekintetük azt kommunikálja a nézők felé, hogy ők legalább olyan ikonikusak, mint „Mona Lisa” maga.

© Youtube

 

Napóleon megkoronázása, 1807

A folytatásban Beyoncé és táncosai háttereként nem más szolgál, mint Napóleon hivatalos udvari festője, Jacques-Louis David 1807-ben készített gigantikus festménye. A klip során a festő több képe is megjelenik, amely a pár klasszicista festő iránti tiszteletének bizonyítéka – A Horatiusok esküje (1784) mellett A szabin nők elrablása (1799) is szerepel a filmben, bár utóbbinak csak fel-felbukkanó részleteit látjuk, sosem a kép egészét.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért pont ez a festmény szolgál a tánc helyszíneként? A műalkotás maga azt a jelenetet ábrázolja, amint Napóleon a pápa szerepét átvéve megkoronázza saját feleségét, Jozefina francia császárnét. Mivel a klip kompozíciója szerint az énekesnőt kerül a központba, így övé lesz a megkoronázott nő szerepe. Ha felelevenítjük a tényt, hogy Napóleon volt a 19. század legnagyobb gyarmatosítója – aki legtöbb hódítását Észak-Afrikában vitte végre – a színes bőrű énekesnő pozíciója még szimbolikusabbá válik a történetben.

© Youtube

Madame Récamier portréja, 1800

Ez az alkotás szintén Jacques-Louis David festménye, mely 1800-ban készült. A kép Juliette Récamier-t ábrázolja, aki egy gazdag kereskedő feleségeként nem csak a korabeli Párizs egyik legnépszerűbb előkelősége volt, de ő utána kapta nevét a bútordarab is. A klip ezen kompozíciója különösen izgalmas, mivel a megjelenített parafrázisban Madame Récamier szerepét egy fehér kendő, míg a bútordarabét két színes bőrű hölgy veszi át. A kompozíció bemutatja azt, ami a festményen bár nem kapott helyet, az adott kor valóságában mégis szerepelt: két szolgálólányként pózoló táncost, akik elkendőzött fejükkel, nyugodt testhelyzetben ülnek a hölgy „lábainál”. A színes bőrű történelem az „Apeshit” videóklip egyik kardinális témája – az ehhez hasonló jelenetek szerepe, hogy megemlékezzen a régi korok csillogásának és gazdagságának néma, nem fehér bőrű szereplőiről is.

© Youtube

Szamothrakéi Niké, i.e. 2. század eleje

Ez a műalkotás évszázadok óta a szabadság, a hatalom és a győzelem egyetemes szimbólumaként él a művészet történetében. A klip szempontjából a kompozíció a pár személyes sikereinek és teljesítményének manifesztumaként szolgálhat. A Louvre honlapján lévő információ szerint a szobor egy vízi győzelem emlékére készült a hellenisztikus korszakban, így állítva párhuzamot a női test és a háború klasszikus értelemben maszkulin témájával. A klipben a szobor előtti lépcsősoron számos női test helyezkedik el, akik szinkronizált, erőt sugárzó mozgásukkal akár a feminizmus szimbólumai is lehetnek. A női testek központjában pedig nem más kap helyet, mint a győzelem modern megtestesítője, Beyoncé.

© Youtube

Milói Vénusz, i.e. ~130

A szintén görög klasszikus márványszobor Aphrodité, azaz a szépség és a szerelem görög istennőjét ábrázolja, így az alkotás a két fogalom mindenkori allegóriájaként maradt fent a művészet történetében. Ebben a beállításban Beyoncé – aki itt testszínű dresszben és összefogott hajjal jelenik meg – nem csak a görög szépségideállal állítja szemben önmagát, de fekete nőként megvalósított személyes győzelmét is kommunikálja.

© Youtube

Marie-Guillemine Benoist – „Portrait D’Une Négresse” 1800

A klipben többször is felbukkanó festmény a Louvre történetét és a film anyagát tekintve egyaránt nagy jelentőséggel bír. A kép egy, az igen kevés női festő keze munkáját dicsérő festmény közül, illetve ez a Louvre egyetlen 20. századi portréja, mely egy olyan színes bőrű hölgyet ábrázol, aki nem egy rabszolga, vagyis alárendelt személy, hanem egy tiszteletteljes nő, akit a maga egyszerű nagyszerűségében ábrázolt a festő. Ha figyelembe vesszük a tényt, hogy a Louvre gyűjteményében java részt fehér férfi mesterek által készített műalkotások szerepelnek, illetve, hogy Beyoncé szerepében egy szintén színes bőrű hölgy jelenik meg a múzeumban, a festmény igen fontos dolgokat képvisel a videóklipben.

© Youtube

Tanis-i Nagy Sphinx, i.e. ~2600

Nem meglepő, hogy Afrika után a Louvre falai közt található a világ egyik leglenyűgözőbb egyiptomi gyűjteménye. Ez a gránitból, körülbelül Kr.e. 2600-ban készült szfinx a múzeum legnagyobb egyiptomi alkotása. Az oroszlán testű és uralkodó arcú lényeg előtt a pár ugyanolyan méltóságteljesen jelenik meg, mint amilyen a szobor maga.

© Youtube

A Louve piramisa

A videóklip vége felé megjelenik a kínai származású amerikai építész Ieoh Ming Pei 1989-ben befejezett munkája is, amely a Louvre felújításának és bővítésének egyik legfőbb éke, a legismertebb újkori piramis. A múzeum és a város ikonikussá vált, üvegből és fémből készült szimbolikus építménye előtt Jay-Z pózol, ezzel megkoronázva a videóklipet.

 

I can’t believe we made it (this is what we made, made)

This is what we’re thankful for (this is what we thank, thank)

I can’t believe we made it (this a different angle)

Have you ever seen the crowd goin’ apeshit?

A teljes videóklip ITT látható.

 

Untsch Kata

Szelfikultúra és múzeumlátogatás – hol a határ?

Yayoi Kusama színpompás, térspecifikus installációit senkinek nem kell bemutatni. Magával ragadó, esztétikus terei után – melyek sorra járják a világ legnagyobb múzeumait – látogatók végtelen sora érdeklődik. Nem meglepő, hogy Kusama kreációi magasan vezetnek az Instagramon legtöbbet publikált műalkotások listáján – a közösségi oldalak hemzsegnek a „Souls of Millions of Light Years Away” vagy a „Fireflies on the Water” installációiban pózoló emberekkel. Tagadhatatlan, hogy a közösségi média térnyerésével művészetfogyasztási szokásaink is gyökeresen megváltoztak. Egy múzeumlátogatás manapság a látottak dokumentálása mellett egyet jelent azzal, hogy jelet adunk róla a világhálón is. „Ha nem posztoltad, meg sem történt” – szól a mondás. Vajon az, hogy a kultúra kortárs fogyasztói világhíres alkotásokkal pózolnak, elfogadott módja a művészettel való kapcsolatteremtésnek? Elképzelhető a kortárs múzeumélmény dokumentálás nélkül? Milyen hatása van vajon a selfiekultúrának a kortárs képzőművészetre? Aktuális cikkünk ezekre a kérdésekre keresi a választ.

Yayoi Kusama – “Souls of Millions of Light Years Away” © Tiffany Zau

Az elmúlt években egyre több olyan intézmény született, melynek elsődleges célja a húszas éveikben járó fiatalok, azaz a Z generáció szórakoztatása. Ilyen hely például az amerikai Museum of Ice Cream, a Colour Factory és az Egg House is, melyek mind Instagram-barát, pasztellszínű enteriőrökkel vonzzák a dekoratív képekre éhes, fiatal közönséget.

Maryellis Bunn @ the Museum of Ice Cream. © Forbes

A Museum of Ice Cream egy 2016-ban született kezdeményezés, mely első körben New Yorkban, 45 napig tartott, majd a hatalmas sikert követően Los Angelesbe, majd San Franciscóba és Miamiba utazott tovább. Az intézmény ötlete a 25 éves Maryellis Bunn fejéből pattant ki, aki Forbesnak adott interjújában kiemelte, hogy első számú célja a „millenials” közönség összekötése volt. A valóság pedig nem más, mint huszonegy, Instagram-díszletként berendezett terem, melyek dekoratív színekkel, trendi kellékekkel, tükröződő felületekkel, és színes részletekkel várják a fényképezkedni vágyókat. Bunn elmondása szerint a múzeum szó azért került a név végére, mert egy olyan címet kerestek, amit az emberek megértenek. Azt is kiemelte, hogy cége rendelkezik olyan múzeumi jellemzőkkel, mint a kulturális termékek kiállítása, a közösségformálás, valamint a design és a történelem ünneplése. Viszont ahelyett, hogy szemlélőként vennénk részt a művészetfogyasztás folyamatában, aktív résztvevőként használjuk a rendelkezésre álló tereket.

Museum of Ice Cream. Forrás: http://www.tronc.com/gdpr/southflorida.com/

A Brunn gyerekkori álmait megtestesítő szobákban fürödhetünk csillámporral teli kádban, lovagolhatunk unikornison vagy pózolhatunk óriás fagyik társaságában is. Brunn szerint a terek első számú funkciója az, hogy a résztvevőknek fergeteges és felejthetetlen élményben legyen részük, az apró adalék csupán, hogy mindeközben tökéletes Instagram-tartalom születik. New York-i debütálásakor 300.000 darab tizennyolc dolláros jegy fogyott el öt nap alatt, 5,4 milliós bevételt generálva. A következő állomásokon csupán két óra alatt keltek el a fél évre szánt jegyek, melyek már az eredeti ár több, mint duplájába, harmincnyolc dollárba kerültek. Ha a hatalmas bevétel nem lenne elég, Brunn kezdeményezéséhez olyan hatalmas szponzorok adták a nevüket, mint az American Express vagy a Tinder, és olyan világsztárok pózolnak „múzeumában”, mint Beyoncé és Jay Z, Katy Perry vagy Gwyneth Paltrow.

Kapcsolódó kép

Color Factory © Pinterest

Hasonló sikereket ért el egy másik lifestyle blogger paradicsom, a Color Factory kitalálója, Jordan Ferney is, aki egy több mint ezer négyzetméteres területen alakított ki színes, Instagram-barát tereket művészek és kreatívok segítségével. Elmondása szerint a kiállítóterek a hagyományos múzeumi designstruktúrát veszik alapul, amihez olyan adalékok társulnak, mint a tökéletes megvilágítás vagy az interaktív részletek, melyek hozzájárulnak közösségi médiában elért sikerükhöz. A cég első számú célja persze itt sem az, hogy az enteriőrök jól mutassanak az interneten, hanem hogy a résztvevőknek különleges élményekben lehessen részük. Ha eltekintünk a ködösítéstől, nem marad más, mint olyan mutatós terek sokasága, melyek arra születtek, hogy az Instagramon reprodukálódjanak újra és újra.

Kapcsolódó kép

The Egg House. forrás: https://www.teras.id/life/pat-14/53172/egg-house-instalasi-seni-serba-telur-yang-aesthetic-dan-gemes-banget

A tendencia csúcsa a szintén New Yorkban található The Egg House nevű intézmény, melynek központjában egy megszemélyesített tojás, Ellis áll. A koncepcióért felelős Team #Eggcelent kreatív csapat tagjai a NYU, a Parsons, az SVA és a Pratt Institute végzett művész, benső építész és marketing hallgatói, akik a tojás univerzális, mindenkit összekötő tulajdonságát hangsúlyozva alkottak egy olyan interaktív központot, ahol a tojásé, illetve az igen divatos „brunch” kultúráé a főszerep. A fotón dekoratívnak látszó hozzávalók viszont az Instagramon sokkal jobban mutatnak, mint a valóságban, vagyis a valós élmény sajnos nem ér fel a virtuális elképzelésekhez.

Kapcsolódó kép

The Selfie Museum. Forrás: https://www.lexpress.mu/article/329017/los-angeles-selfie-maintenant-son-musee

Az „art world” véleménye ezekről az intézményekről legalább annyira színes, mint maguk a fotogén enteriőrök. Vannak, akiket kicsit sem zavar az, hogy egy unikornisokkal és fagyikkal teli tereket a „múzeum” névvel illetnek, sőt, örülnek a fiatalok interaktív bevonásának. A másik tábor viszont semmi pozitívumot nem lát ezekben az üres terekben, ahol igazi élményekről szó sincs, csupán pózokról és látszatról. Az Artnet egyik kritikusa, Ben Davis szerint ezek a pop-up múzeumok nem csak hiúságunk táplálói, de a gyorséttermek kulturális megfelelői is. Véleménye szerint ezek olyan komoly erőket képviselnek, melyekkel a művészeti múzeumoknak muszáj felvenniük a versenyt.

© Mariah Tyler

A múzeum – hivatalos definíciója szerint – a kulturális javak tudományosan rendszerezett gyűjteményeit kezelő kulturális intézmény. Eszerint logikus lenne, hogy a kreatív csapatok által összetákolt mesterséges terek labdába sem rúghatnak a világ legnívósabb képzőművészeti alkotásai mellett. Ennek ellenére tisztán látjuk azt is, hogy a művekkel való szelfizés olyan mindennapi gyakorlattá nőtte ki magát, amit szégyenérzet nélkül folytat az emberiség nagy része. Ilyen szempontból a pekingi M WOODS jár az élen, amely „selfie stratégiájáról” hírhedt a művészeti intézmények körében. Ez a múzeum meghatározza a selfie készítés pontos helyszínét és idejét, így megelőzve az ezzel járó felfordulást olyan nagyszabású kiállításokon, mint amilyet nemrégiben Andy Warhol munkáinak szenteltek. Ennek ellenpontjaként jelenik meg a New York-i Metropolitan, amely nemes egyszerűséggel kitiltotta a selfiebotokat a kiállítóterekből. James Turrell kiállítása során, melyet a New York-i Guggenheimben tartott, fényképezési tilalmat vezettek be, mivel a térspecifikus fényinstallációiról híres művész alkotásának percepciójára kifejezetten zavaróan hat bármilyen külső fényjelenség. Ennek ellenére több mint ötezer kép került fel a műről a közösségi média különböző felületeire, a múzeum történetének legnépszerűbb online tartalmát hozva ezzel létre – illegálisan.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon a művészet szentélyeiben mára természetes lett ilyen módon interakcióba kerülni a műtárgyakkal? A művészeti tapasztalat leredukálódott a pillanat töredékére, melynek végeredménye csupán a semmitmondó fotóban és a rájuk kapott like-ok számában mérhető? Ha ebből a szemszögből tekintünk az eredeti kérdésre, a csillámporral teli kádban fotózkodás – mely papíron egy múzeumi térben valósul meg – még súlyosabbnak tűnhet, mint azelőtt. Egy másik hatalmas különbség a világ selfiemúzeumai és a valós művészeti értéket képviselő intézmények közt az, hogy ha az előbbibe látogatunk, mi magunk válunk a tekintet célpontjává, az ember maga avanzsálódik a „művészet” tárgyává, míg egy múzeumban jobb esetben a műtárgyakon van a fókusz. Emellett egy művészeti múzeumban nem árt alaptudással érkezni, az élmény intellektuális felkészültséget és ráhangolódást igényel, legjobb esetben a művészeti tapasztalat kihívás elé állítja a szellemünket és lelkünket egyaránt. Ezzel ellentétben a selfiemúzeumai olyan kiüresedett környezetek, ahol egy stresszes nap után elszórakoztathatja magát az ember – ha pedig így van, talán jobban tesszük, ha inkább egy romcommal foglaljuk el magunkat.

 

 

Untsch Kata