Franz West – egy életmű a Tate Modern-ben

A végtelen fantázia házassága a fesztelen kísérletezéssel. Franz West játékos és egyszerre filozofikus művészete teszi az elmúlt ötven év egyik meghatározó művészévé. Februárban a Tate Modern és a Centre Pompidou közreműködésével nyílt meg az első, Franz West munkásságát bemutató retrospektív posthumous tárlat. 

A Franz West életművét bemutató tárlat, Mack Geofrey (International Art), Christine Macel (Tate Modern), Monika Bayer-Wermuth (Tate Modern), Loic Le Gall és Luise Willer (Centre Pompidou) kurátorok gondozásában született meg, továbbá a tervezésben West egykori barátja és alkotótársa Sarah Lucas is részt vett. 

A kronologikus rendben építkező kiállítás az alkotó korai műveivel kezd. West művészként a késő hatvanas években koránt sem volt még igazán elismert. Ideje nagy részét kávéházakban töltötte, ahol leginkább ivott, és különböző drogokkal kísérletezett. Ekkori rajzain megjelenik a bécsi művészeti és éjszakai élet. Habár West elhatárolódott a Bécsi Akcionizmustól, iróniával és humorral alkotott provokatív művein érzékelhető az irányzat hatása.

West munkásságában visszatérő motívum az alkotó, alkotás és a befogadó között létrejövő játék. A hordható, megérinthető, mozgatható absztrakt plasztikák – úgynevezett Passstück-ök – célja, hogy kölcsönhatásba lépjenek közönségükkel.  A Passstück sorozat több fontos darabja megjelenik a kiállításon, köztük a Passstück mit Box und Video(1996). A használati tárgyakhoz hasonló négy plasztikát a közönség szabadon mozgathatja, egy direkt erre a célra elkerített kis térben. Az alkotás és befogadójának találkozása itt egészen új, körülmények között történhet meg. Felszabadító, hogy a látás és hallás mellett az érintés is lehetséges módszere lesz az értelmezésnek. 

West egyik leggyakrabban használt anyaga a papirmasé volt. A papírmasé Legitimate Sculpturesa korábbi Passstück szobrokkal ellentétben távolság tartók. West a hatvanas évek amerikai minimalizmusának reduktív tendenciájából kiindulva alkotott monolitszerű tárgyakat. A szobrokat gyakran West festő barátai festették be, többek között Heimo Zobering is dolgozott rajtuk, aki az irodák és intézményekhez kötődő asszociációi alapján állította össze színpalettáját. A térben furcsán terjedő formák kiforgatják a szobrokhoz kötődő megszokásokat, a felületekből, színekből, sőt a talapzat elhelyezéséből is visszaköszön a kísérletező, felfedező szándék. A nyolcvanas-kilencvenes években ezeket a munkákat West szövegei kísérték, melyek sokszor a szobor, mint képzőművészeti fogalom újra értelmezésére ösztönözték olvasójukat. 

„A chair is an everyday Passstück”. A Passstück művek folytatásaként, a funkcionalitásból kiindulva, West a nyolcvanas évektől elkezdett bútorokkal is kísérletezni alkotásaiban. A kilencvenes évektől Franz West növekvő ismertségének bizonyítéka az 1992-es Documentán kiállított Auditoriumés a nyolc Lemur fej. Ugyan itt csökkentett számban állították ki, de az eredetileg 72, szőnyeggel letakart kanapé egy, hatalmas szobor volt, amit az emberek használatba vehettek, pihenésre, beszélgetésre. A négy Lemur fej ötlete pedig West egy másnapos látómásában fogalmazódott meg. Mivel a holtak lelkének árnyékai a római mitológia szerint rettenetes bűzt árasztanak magukból, West arra kérte a Documenta látogatóit, hogy dobjanak szemetet a papírmasé szobrok szájába.  

A kétezres évektől West párhuzamosan több projekten dolgozott. Régi telefonkönyvekből kis szobrokat hozott létre, melyeket befestett. Másik stúdiójában pedig óriási kültéri szobrokat készített, többnyire alumíniumból. A szobrok vidám, tarka színeit a kisgyerekek ruháiról kölcsönözte. Az Outdoor Sculpturesaz átlános kültéri szobrok dagályossága ellentéteként született. 

A kiállítás utolsó helysége a Franz West Living Room. A tér emléket állít annak a törekvésnek ahogy West kitört a művészet intézményeinek kereteiből és ahogy ellenállt a művészet és a mindennapi élet elszeparálódásának. A livingroom közel hozza a művészt a közönségéhez. West Grosse Lampe-je mellett, a látogatók beleolvashatnak West kedvenc filozófia könyveibe, akár csak az Auditoriumnál, nyugodtan beszélgethetnek a kanapén. Azon túl, hogy a kiállított több, mint kétszáz műtárgy egy lázadó, punk attitűd mellett határtalan kreatív erőről tanúskodik, West művészete mindvégig szorosan kapcsolódott a filozófiához és az őt foglalkoztató pszichoanalitikus elméletekhez.

ACIDIC TASTE – Hogyan hat a frusztráció a kreativitásra?

Az ACIDIC TASTE két artist-run művészeti pólus, a Los Angeles-i Durden and Ray valamint a budapesti MŰTŐ, második közös kiállítása. A kiállítás a frusztrációhoz köthető pozitív és negatív tapasztalatokat dekonstruálja, és elemzi azokat az állapotokat, amikor a frusztráció átalakul cselekvéssé.

Nikolett Balázs: Cloak

Az ACIDIC TASTE-n bemutatott művek a stressz, csalódás és szorongás különböző forrásból táplálkozó állapotait mutatják. Hogy hogyan éljük át ezeket a frusztrációval teli pillanatokat vagy éveket azt az életkorunk, a kulturális szokásaink és a környezetünk is befolyásolja. A változó médiafogyasztás és a minket érő ingerek is erős hatással vannak arra, hogy mindezt milyen intenzitással éljük meg és mit kezdünk vele.

Romhány Veronika Nimova Projecktjének 3D videójában a dekonstrukció, a testhez és az etikához való megszokott viszonyok negligálása a válasz; Agg Lili biológiai szövetekből, emlékképekből épülő térbeli festményei a töredezett identitást és a poszthumán valóság frusztráló légkörét tükrözik; Balázs Nikolett játékos, mégis aktuális szociális lenyomatot megörökítő munkái, a személyes történetekben és az anyag kézzelfoghatóságában talál támaszt és inspirációt; David Leapman egy mindenhová és sehová se vezető labirintust fest, ahol a részlet egy olyan egészet hoz létre, amelyet mielőtt felfoghatnánk szertefoszló kárpitként szétesik.

Bence Barta: Flying rework

Kurátor: Kókai Zsófia
Kiállító művészek: Agg Lili, Carlos Beltran Arechiga, Balázs Nikolett, Barta Bence, Bernáth Dániel, Fischer Ron, David Leapman, Ty Pownall, Romhány Veronika, Curtis Stage, Teplán Nóra és Valerie Wilcox

Megnyitó: április 27.

ACIDIC TASTE – Exploring How Frustration Affects the Creative Process

Durden and Ray presents Acidic Taste , a collaborative exhibition between the Los Angeles-based artist collective and MŰTŐ of Budapest, Hungary, that explores the positive and negative experiences with frustration. Works from Acidic Taste reflect on issues of stress, frustration, and anxiety from multiple sources. While recognizing the beneficial effects of frustration, this exhibition examines how age, cultural heritage, and environment affect perception through the use of various perspectives and media.

Lili Agg: aa03

Examples of the work include Veronika Romhany’s (aka Vera Nimova) 3D based lo-fi videos that relate to deconstruction, self-destruction, and negation with relation to the body and ethics; Lili Agg’s spatial paintings of abstracted tissues reflect on the fragmented identity and the frustrating atmosphere of post-human reality; Nikolett Balázs’ playful yet socially-engaged paintings based on memories of domestic labor and the occasional pique spawned from working with tactile materials during her formative years; and David Leapman paintings present a labyrinth of possibilities that lead to everywhere and nowhere, where the sum of the parts create a whole that then disintegrates into a perceptible tapestry.

At the center of Acidic Taste is the methodology of deconstruction in understanding, mediating, while ultimately transforming frustration into a source of creativity.

Curated by Zsófia Kókai
Exhibiting artists include Lili Agg, Carlos Beltran Arechiga, Nikolett Balázs, Bence Barta, Dániel Bernáth, Ron Fischer, David Leapman, Ty Pownall, Veronika Romhány, Curtis Stage, Nóra Teplán, and Valerie Wilcox

Fridvalszki Márk: An Out of this World Event IV.

Egyéni kiállítás, Horizont Galéria, Budapest
2019.03.14 – 2019.04.10
Megnyitotta: Kömlődi Ferenc (jövőkutató, író)
Közreműködik: Aleksandr Delev, Miklósvölgyi Zsolt
Fotók: Biró Dávid


Miklósvölgyi Zsolt: E is for Endgame

1967. május 20-a, Montreal, Kanada. A szerkezet renoválási munkái során a Buckminster Fuller által tervezett, Biosphere nevű biodóm műanyag bevonata koradélután tűz áldozatává esett. Hatalmas füstfelhő szállt a levegőben. A St. Helen szigeti Biosphere építmény, amely eredetileg az Egyesült Államok pavilonjának épült a 67-es montreali világkiállításra, egy olyan optimista és holisztikus világnézetet volt hivatott hirdetni, amelyben a természet és a technológia elválaszthatatlanok egymástól. Az épület idealisztikus megjelenése és kozmikus építészeti léptéke emellett egyfajta utópisztikus optimizmust sugárzott.

Ám ahogy Buckminster Fuller dómjának műanyag elemeiből a kémiai összetevők lassan elpárologtak, úgy illant el a derűsebb és harmonikusabb jövő ígérete is. Ugyanakkor az utópia, ahogy McKenzie Wark Renotopia című esszéjében érvel, még mindig él és virul, inkább csak összement. Fridvalszki Márk az An Out of This World Event negyedik felvonása során az utópia idő- és térbeli zsugorodására világít rá. A művész szerint a korai 90-es évekre az addigi, a különféle ellenkultúrákból eredő energiák, és a 60-as, 70-es évek ambíciózus utópisztikus víziói az acid rave szubkultúrák eufórikus pillanataiban találtak menedéket, mondhatni, ott tömörültek egymásba. Fridvalszki ennek megfelelően különböző installációkon, eseményeken, nyomatokon, kollaborációkon keresztül vázolja fel a múlt optimista futurizmusainak széles panorámáját.

Fridvalszki művészetének azonban nem célja egy olyan pozitivista történelmi genealógia létrehozása, ahol múlt, jelen és jövő mind-mind egy okozati összefüggés részei. Ehelyett a művek egy nagyobb techno-archeológiai assemblage részeinként tömörítik egymásba a különféle idősíkokat. Az An out of This World Event I-IV. a művész eddigi legösszefogóbb kísérlete arra, hogy rámutasson, miként aprózódik fel a kortárs kultúra a sosem beteljesült, tovatűnt jövő-víziók és az utópisztikus pillanatok következetesen szűkülő horizontja között.

Fridvalszki munkássága e tekintetben kapcsolódik Mark Fisher diagnózisához is, aki írásaiban egy “jövő nélküli kortársi állapotot” azonosít. Fisher szerint míg a 20. század kísérleti kultúráját egyfajta delírium kísérte, és úgy tűnt, hogy végtelen mennyiségű újdonság érhető el, addig a 21. századot elnyomja a végesség és kimerültség érzete. Nem érződik úgy, mintha a jövőben lennénk, illetve, úgy érződik mintha a 21. század még el sem kezdődött volna. Benne ragadtunk a 20. század csapdájában. … Ez az érzés ismerős lehet a sakkjátszma végjátékából, amikor már csak pár figura ismételgeti ugyanazokat a stratégiai lépéseket egymás után újra és újra a táblán. Ez az, amit Franco ‘Bifo’ Berardi After Future című könyvében a “jövő lassú eltörlésének” nevez, és ami szerinte valójában a 70-es, 80-as években kezdődött.

Szinte ironikus, ahogy a jövő fokozatos eltörlésének folyamata egybeesik a 90-es évek rave kultúrájának mind felerősödő-gyorsuló, eksztatikus ütemeivel. De amennyire vigasztalhatatlanul merülünk egyre jobban bele a rave-optimizmus egyszeri eufóriájába, annál inkább tűnik másnap elkerülhetetlennek a jövő teljes eltűnése. Ezért mondhatjuk azt, hogy Fridvalszki kísérteties poszt-rave diagnózisa kulturális kritikaként is működik, hiszen a “másvilági események” iránti szüntelen sóvárgás a legvilágosabb tünete egy olyan világnak, amelyben a jövőnek már nincsen helye.

Zsolt Miklósvölgyi: E is for Endgame

20th of May 1967, Montreal, Canada. Early afternoon during structural renovations, a fire burned away the transparent acrylic bubble of the geodesic dome called Biosphere designed by Buckminster Fuller. Giant smoke clouds were evaporating into the air.

The Biosphere building on St. Helen’s Island, the former pavilion of the United States, was supposed to represent an optimistic and holistic approach towards the planet where nature and technology are inseparable from each other. This ideal image of the building also embodied a certain utopist optimism in a cosmic architectural scale. With the chemical compounds of the plastic elements of Buckminster Fuller’s dome, the promises of a brighter and harmonious future have also burnt away.

But utopia, as McKenzie Wark argues in his essay entitled ‘Renotopia’, is still alive and well, it’s just gotten very small. In the fourth edition of his exhibition series ‘An Out of This World Event’, Mark Fridvalszki aims to point out how utopia has shrunk both in time and space. He suggests that by the early 90s, the countercultural energies, as well as the ambitious and imposing utopist visions of the 60s and 70s, have fled to and condensed into the euphoric moments of the acid rave subcultures. Through various installations, happenings, printed materials, and collaborative works, he draws up an impressive panorama of various optimistic futurities from the past.

But Fridvalszki’s art doesn’t want to create a positivist historical genealogy where past, present, and future are part of a causal chain. Instead, his artworks are part of a larger techno-archeological assemblage where various time planes exist together in a compressed form. ‘An out of This World Event I-IV.’ was so far his most profound artistic attempt to show how contemporary culture is shredded between the never achieved, preceding visions of lost futures and the continually narrowing horizons of utopistic moments.

In that regard, Fridvalszki’s art can be related to Mark Fisher’s diagnosis of our futureless contemporary conditions. As Fisher argues, “(w)hile 20th-century experimental culture was seized by a recombinatorial delirium, which made it feel as if newness was infinitely available, the 21st century is oppressed by a crushing sense of finitude and exhaustion. It doesn’t feel like the future. Or, alternatively, it doesn’t feel as if the 21st century has started yet. We remain trapped in the 20th century…” Indeed sometimes it feels like as if we were trapped in a chess endgame where only a few pieces left on the board repeating the exact same strategic pattern over and over. This is what Franco ‘Bifo’ Berardi in his book entitled ‘After Future’ calls as “the slow cancellation of the future” that started during the 70s and 80s.

It’s almost ironical how the process of the slow cancellation of the future coincides with the ever-accelerating speed of the ecstatic beats of the 90s rave culture. But the more inconsolably we immerse ourselves into the instantaneous euphoria of rave-optimism, the more inevitably will look like the disappearance of the future on the other day. And that’s exactly why Fridvalszki’s party-hauntological diagnosis also implies a cultural critique, as the ceaseless craving for “an out of this world event” is an unequivocal symptom of a world without any future.

Fashion Week Photo Diary

A Hundarian Fashion and Deshign Agency nem titkolt célja, hogy a Budapestet a közép-keleteurópai régió divat és design fővárosává tegyék ezzel is emelve az országimázst. Ennek eléréséhez kulcsfontosságú kellék – az immáron BCEFW néven futó – évente kétszer megrendezésre kerülő divathét. A HFDA igyekezete kifizetődni látszik, ugyanis idén nem csak a hazai szakma, hanem a nemzetközi divatvilág előkelő szereplői is helyet kaptak az első sorban. A Várkert Bazárban többek közt tiszteletét tette a Diet Prada két alapítója, Lindsey Schuyler és Tony Liu, a Vogue Hong Kong online szerkesztője, Declan Chan vagy a Dazed és Allure újságírója Kristen Bateman is. Külön érdekesség, hogy a kifutón megjelenő összeállítások megkomponálásában a Vogue Italia stylistja Giulio Martinelli nyújtott szakmai tanácsadást. 

Szombaton az Artlocator is ellátogatott a rendezvényre, a közönség soraiból és a kulisszák mögül egyaránt figyelemmel kísérve az eseményeket. A bemutatott ruhákat leginkább a frissesség és változatosság jellemezte, legyen szó akár Tomcsányi Dóra alkotásainak letisztult, nőies könnyedségéről, vagy a cseh Laformela szofisztikált szabásairól, kísérletező anyag és formavilágáról. A nap legérdekfeszítőbb pillanata azonban Fábián Kis-Juhász prezentációja volt, amely nézőit egy gyönyörű, groteszk tündérmese dimenziójába röpítette. Fábián ruhái leszámolnak a formai konvenciókkal, és nem csak egy, a berögződéseket eltörlő tervezői képzeletről tanúskodnak, hanem finom iróniával a közízlést is provokálják. A ruhákkal Magyar Eszter sminkjei léptek érdekfeszítő kölcsönhatásba.

A közel negyven tervező munkássága, a gördülékeny szervezés és segítőkész staff figyelemre méltó, csakúgy, mint a Várkert Bazár impozáns termei. Mind ezek ellenére az üres sorok melyeket show kezdés előtt öltöztetők, sminkesek és szabadjegyesek töltöttek meg, sokat elárulnak. 

Az Artlocator fotó naplójában megjelenő márkák: 

Tomcsányi

Fábián Kis-Juhász

Celeni

La Formela (CZ)

Romani

Chatty (CZ)