A Ludwig mint szerepvállalás – Interjú Fabényi Juliával

A jövőre harminc éves Ludwig Múzeum a hazai kortárs képzőművészet legfontosabb helyszíne. Fabényi Julia a tavaly megjelent Magyar Power 50” listán a hazai képzőművészetre legnagyobb befolyással bíró ötven magyar személy közül a második helyet kapta. 2013 óta tölti be az igazgatói posztot a múzeum élén, kinevezését idén három évvel meghosszabbították. Fabényi céljai közé sorolta, hogy eddigi újító kezdeményezéseit és a Ludwig pozíciójának erősítését szeretné folytatni. Eredményeikről, a fővárosi szcéna helyzetéről és a Ludwig missziójáról beszélgettünk.

Mit gondol arról, hogy igen limitált helyen lehet kortárs művészeti kiállításokat látni az állami intézményekben?

Erre azt mondom, hogy nem igaz. Tudom, hogy sok ezzel a témával foglalkozó cikksorozat jelent meg, de több állami intézmény van, mint mondjuk öt vagy nyolc évvel ezelőtt. Az Új Budapest Galéria, a Bálna, az óbudai Budapest Galéria jól működik, de ide tartozik a Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum is, amit hamarosan renoválni fognak. A Műcsarnok is kiváló programmal szerepel. Ezek mind prosperáló intézmények markáns profillal, összefogott koncepcióval és jó kiállításokkal. Nem lehet panaszkodni. A Trafó is állami fenntartású kísérleti intézmény, nagyon szeretem, amiket csinálnak. A Capa Központ pedig felépített egy olyan brandet, amire az Ernst Múzeum mint épület abszolút alkalmas, és a fotográfia számos szeletéből válogat. Igényes, szakmailag kifogásolhatatlan, magas színvonalú kiállításokat csinálnak, szinte minden tárlatnak van külsős kurátora. Egyszerűen nincs gagyi. Akkor miről is beszélünk? A Nemzeti Galériában is egyre több a kortárs válogatás, azt viszont elfogadom, hogy rossz a propagandája. Petrányi Zsolt számos nemzetközi válogatást szervez. A baj az, hogy ezek valahogy mindig el vannak rejtve, mert a Nemzeti Galériának nem a kortárs művészet a fókusza. A kisebb galériákról ne is beszéljünk. Tehát akkor hol a hiba? Mi veszett el? Semmi, sőt ellenkezőleg.

Mit terveznek a következő évre, hogyan néz ki a jövő évi program?

Két évfordulónk lesz jövőre. A Bauhaus 100 éves évfordulóját mi kortárs művészekkel szeretnénk megünnepelni. Egy olyan kiállításon dolgozunk, amely a Bauhaus olyan emblematikus műveinek és fejezeteinek utóéletét vizsgálja, mint a Gömbszínház, a Fénygenerátor, a Színelmélet stb., illetve azt is megmutatjuk majd, hogy hogyan jelenik meg a Bauhaus hatása a mai művészetben. Eddig igen sok művészt tudtunk ezzel a koncepcióval megszólítani, a kiállítás maga márciusban lesz. A jövő nyárra egy könnyedebb, de vizuálisan nagyon markáns válogatást tervezünk, ami az 1989-es fordulat évére fokuszál. A másik évforduló a magyarországi Ludwig Múzeum 30 éves fennállása, ezt a Ludwig-gyűjteményekkel együttműködve egy nagy közös kiállítással szeretnénk megünnepelni, amely a Minta és Dekoráció címet viseli majd. Erre előreláthatóan októberben kerül sor.

Egyre több a külföldi kiállító művész a múzeumban, ez a tematika folytatódni fog a jövő évben is?

A Ludwig Múzeum profiljához szervesen hozzátartozik, hogy külföldi művészettel foglalkozunk. Ehhez a vonalhoz tartozott A bálna, amely tengeralattjáró volt című kiállítás, a Rock/tér/idő mellé rendelt Passion, a Permanens forradalom. Mai ukrán képzőművészet és most a Nyelvrokonok – Észt-magyar kortárs művészeti kiállítás, de többségében magyar kiállítóink vannak. A gyűjteményünk magyar és nemzetközi művészetből tevődik össze. A nemzetközi rész nagy hányadában a volt szocialista országok alkotóinak munkáit tartalmazza, kisebb részben kapnak helyet nyugat-európai és amerikai művészek munkái. Ezekből válogatunk úgy, hogy a gyűjtemény is előtérbe kerüljön, megmozduljon”, illetve minduntalan keressük azokat az új megközelítési módokat, amelyekkel egy-egy műnek minél több rétegét mutathatjuk meg, és fogalmazzuk meg egy kiállítás formájában.

El tud képzelni egy olyan a Ludwig Múzeum által rendezett kiállítást, amelyen 35 éven aluli magyar művészek állítanak ki?

Az Esterházy-díj jövőre is megrendezésre kerül. Tavaly több mint 140-en adták be a pályázatukat, ez is mutatja, hogy mennyire releváns rendezvényről van szó. A Ludwig Múzeum szinte kivétel nélkül maga rendezi, kurálja a kiállításait. Ezt egyrészt a múzeum dolgozóinak szellemi kapacitása teszi lehetővé, másrészt elég nagy anyag áll a rendelkezésünkre, és anyagilag is megfelelő körülményeink vannak ahhoz, hogy magunk csináljuk a kiállításainkat. Már nem hiszek az átvett válogatásokban. Meg kell ismernünk a nézői szokásokat, elvárásokat, és ezek ismeretében kell létrehozni új kiállításokat kifejezetten ennek a közegnek.

Mint az egyik legfontosabb hazai kortárs művészeti intézmény vezetője fontosnak tartja-e a társadalmi szerepvállalást, és hogyan jelenik ez meg a múzeum programjában?

Nagyon fontosnak tartjuk a társadalmi szerepvállalást. Állandó programokkal készülünk fiataloknak, családoknak, időseknek, sőt hajléktalanoknak is. Többféle kedvezményünk van a belépők tekintetében is. A múzeumpedagógiai osztályunk rengeteg programot fejleszt és szervez annak érdekében, hogy mindenki megtalálhassa azt, amibe szívesen bekapcsolódna. Ilyen például az Integrált Családi Délelőtt, amelyen a fogyatékkal élő és egészséges családtagok egyaránt részt vehetnek. Ezen az eseményen a családok egész vasárnap délelőtt a múzeumban vannak és foglalkozásokon vesznek részt. Ez a forma nagyon népszerű, sok pozitív visszajelzést kapott. Szeretném kiemelni a Közös ügyeink című sikeres uniós projektünket is. Sok kolléga közreműködésével megtaláltunk legalább 30 olyan művészt, akiknek izgalmas és újszerű elképzelése volt arról, hogy hogyan tudnának a társadalom peremére szorultakkal, nehezen nevelhető fiatalokkal együttműködni. Zseniális projekt volt, a végeredményt a múzeumban mutattuk be egy kiállítás keretében. A művészek keresték fel a részt vevő csoportokat, akikkel közösen építettek fel, hoztak létre egy munkát. Ez körülbelül egy negyedéves együttműködés volt. Nagyon izgalmas és sokrétű projektről van szó, ami mindenki számára hatalmas tapasztalás volt,én ezt egy igen komoly társadalmi szerepvállalásnak tartom, és a múzeum szerepe abszolút adekvát benne. A művészek rendszeresen egyeztettek a múzeum dolgozóival, a szakmai konzultáció után pedig folytatták a projektet a csoportokkal, majd a végeredményt visszahozták a múzeumba, ahol a műnek lehetősége volt kiteljesedni. A metodika szempontjából is nagyon fontos projektet hoztunk létre, ami a kiállítás katalógusában is nyomon követhető.

Terveznek folytatást?

Ez függ az anyagi háttértől is, támogatói ígéretünk van. Valamilyen formában mindenképpen folytatni fogjuk.

Jövőre újra Velencei Biennále, mesélne erről egy kicsit, hogy haladnak az előkészületek?

Nagyon szépen haladnak a dolgok, és nagyon fontosnak tartom, hogy a pályázatok közül egy intermediális művész pályázatát találta a zsűri a legjobbnak. Waliczky Tamásnak nagyon komoly szakmai múltja van. Az, hogy ilyen jelentős helyet tölt be, a megszállottságának és a tehetségének köszönhető. Személy szerint én nagyon örülök neki, hogy nem csak egy megszokott, elemző installáció, hanem egy elvontabb munka lesz majd látható. Fontos, hogy a projekt egyszerre legyen mozgalmas és látványos, ne hajtsa el a közönséget, ne legyen riasztó. Nagyon jól tudunk együtt dolgozni a kurátorral is, és Waliczky Tamással is. Úgy gondolom, hogy kötelességünk egy olyan helyzetet teremteni a pavilonban, hogy akár egy olyan digitális nomádnak is, mint nekem, érthető legyen az alkotás, ugyanakkor a szakemberek felismerjék a munka jelentőségét.

Milyen a kapcsolata a hazai művészeti intézményekkel? A külföldi múzeumok közül melyiket emelné ki?

Nagyon jó a kollegiális kapcsolatunk a többi intézménnyel. Van egy szervezetünk, az Országos Közgyűjtemények Szövetsége, itt az igazgatók tartják egymással a kapcsolatot, kicseréljük a gondolatainkat. Jó viszonyt ápolunk, a többi intézménnyel, például a Műcsarnokkal vagy a Capa Központtal is remekül együtt tudunk működni, nincsenek súrlódások. A külföldi múzeumok esetében természetesen nagyon összetartunk a többi Ludwig Múzeummal. Ez szerencse és egyben lehetőség is. Én leginkább a német nyelvterületen vagyok jártas, így a németországi kapcsolataink is aktívak.

Mi az Ön álomprojektje?

Nagy álmom lenne egy afrikai művészeti kiállítást csinálni. Létezik a nyugati gondolkodású afrikai és a helyben maradt afrikai gondolkodásmód. A nyugati gondolkodásúak természetesen egy kritikus tükröt tartanak a befogadók felé. Az afrikai művészek, akik például Angliában élnek, a kolonizációval ki-be mozoghattak még elég sokáig, így ragadtak Angliában. Ez egy létező és elég széles réteg, legalább tíz nagyon rangos kortárs művész van, akik eredetileg Afrikából származnak. Ilyen Yinka Shonibare vagy Chris Ofili, akiknek a nyugati műveltség mellett megmaradt a kisebbségi létből fakadó fricska a művészetükben. Ezt nevezem én a nyugati nézőpontnak, ami szerintem nagyon érdekes.

Mit tart az elmúlt 5 év legnagyobb sikerének a múzeumban és miért?

Szeretném kiemelni két nagy nemzetközi tárlatunkat, az ukránt (Permanens forradalom, a szerk.) és a koszovói-albán kiállítást (A bálna, amely tengeralattjáró volt, a szerk.), amelyeket a művészek különösképpen élveztek, végig nagyon jól érezték magukat. Az egyik művész még meg is jegyezte nekem, hogy először van olyan kiállítása, ahol nem mutogatni akarják őket, mint az állatkertben, hanem művészeti szempontok szerint épül fel a tárlat. A másik, amit kiemelnék, az ukrán kiállítás, amely szerintem szintén kiválóan sikerült. Egyébként éppen ezt a válogatást jelölték a Global Fine Art Awards 2019 díjra, amelyet évente 13 kategóriában osztanak ki a legjobb képzőművészeti és design kiállításnak. Még szeretnék egy-két ilyen kiállítást csinálni, amíg itt vagyok.

 

 

Fotók: Alexandra Popov