„Természetes az újramegismerési vágy” – A magyar avantgárd a Viennacontemporary-n

Idén nem csak a már szinte hagyományosan nagy számban részt vevő magyar galériáknak, hanem egy kurátori projektnek köszönhetően is fontos helyet kap a magyar művészet a Viennacontemporary kortárs művészeti vásáron Bécsben szeptember 21 és 24 között. Mélyi József és három kereskedelmi galéria – az acb, a Kisterem és a Vintage Galéria – együttműködésének gyümölcse a ’70-es évek magyarországi avantgárdját dolgozza fel. A vásár igazgatónője, Christina Steinbrecher-Pfandt az Artlocatornak elmondta: a szervezők már több éve szerettek volna egy magyar fókuszt, ami idén nagyon időszerű is a londoni Carl Kostyal Gallery Ficzek Ferenc-kiállítása, a New York-i Elizabeth Dee Gallery ’60-as, ’70-es évek magyar művészeit bemutató válogatása (With the Eyes of Others) és a grazi Abstract Hungary után.

A Focus: Hungary című kurátori programról Mélyi Józseffel beszélgettünk bővebben. Az alábbiakban az Artlocator 5. számában megjelenő interjú rövidített változatát olvashatjátok.

Artlocator: A kurátori projekt témája az 1970-es évek magyarországi avantgárdja. Miért erre esett a választása?

Mélyi József: Mindenekelőtt azért, mert a három galéria ebből az időszakból rendkívül színvonalas munkákkal rendelkezik, s mintha az elmúlt években a múltra irányított fókuszuk is ebbe az irányba tolódott volna. A hatvanas évek művészetéről az utóbbi időszakban számos kiállítás született, a hetvenes években még több a fehér folt.

AL.: Hogyan alakult ki a koncepció és milyen művészek szerepelnek majd a válogatásban?

M. J.: A tárlat egyik sarokpontja a hetvenes évek elején bekövetkezett politikai-kulturális fagyás, amely után több művész elhagyni kényszerült az országot, az ittmaradottak pedig a létezés és továbbgondolkodás, illetve a közösségi művészet útjait keresték. Az utak 1973 körül elváltak, a régi axiómákat új megközelítésmódok váltották fel. A kiállítás ezeket a pozíciókat próbálja mai szemszögből strukturálni, viszonyítási pontokként kiegészítve olyan művészek munkáival, akik már korábban is külföldön alkottak. Így olyan, egymástól távoli művészi elképzelések jelenhetnek meg egymás mellett, mint Szentjóby Tamás konceptuális munkái, a Pécsi Műhely köztérben kibontakozó gondolatai, Vera Molnár párizsi geometrikus absztrakt alkotásai vagy Halász Károly fotói.

AL.: Elmondható, hogy felkapott téma a volt szovjet blokk művészete?

M. J.: Az érdeklődésre jobb magyarázat a hetvenes évek művészete iránti természetes – mert emberöltőnyi időre visszanyúló – újramegismerési vágy. A piac érdeklődésének irányváltozásait közelebbről nem követem figyelemmel, de a fehér foltok mindig is vonzották a kereskedelmi galériákat és a gyűjtőket.

AL.: Mennyire kötik a fiatal magyar művészeket az elődeikhez külföldön?

M. J.: A hatvanas-hetvenes évek kiemelkedő alkotásaira, művészeti pozícióira irányuló figyelem közvetve hathat a kortárs művészek iránti érdeklődésre is. Az elmúlt öt-hat évben azonban a magyarországi kortárs képzőművészeti intézményrendszerben olyan változások mentek végbe, amelynek nyomán erre a erre a halványan növekvő érdeklődésre rendkívül nehéz reagálni.

Maurer Dóra: Rejtett struktúrák, CA2, 1977-81, a Vintage Galéria jóvoltából

A teljes cikket a magazin őszi számában találjátok.

Házhoz megy a múzeum egy kínai start-up programjával

A firenzei Uffizi, a párizsi Musée d’Orsay, a washingtoni Űrhajózási Múzeum, a New York-i MOMA, majd ráadásnak a Német Történeti Múzeum Berlinben: beleférhet mindez egy hétbe? Ha az Aha School nevű kínai start-up céget kérdezzük, akkor igen – legalábbis virtuálisan.

Az Aha School online oktatási programja egy hét alatt tíz világhírű múzeumot mutat be digitális eszközökkel a vidéki iskolás gyerekeknek. Ehhez élő közvetítéseket, a múzeumokban felvett videókat és animációkat használnak fel.

Az egyenként kétórás online előadásokhoz felhasználják a kínai közösségi médiában manapság rendkívül népszerű live streaming eszközét is: művészettörténész szakértők élő adásban beszélnek a látnivalókról az iskolásoknak. Ehhez társulnak a múzeumokban felvett helyszíni magyarázó videók, valamint digitális animációk. A start-up mindezt egy félszáz fős csapattal valósította meg.

Mint arról a The New York Times a minap beszámolt, eddig több mint 180 ezer kínai háztartás iratkozott fel az online oktatási programra.

„Az itteni gyerekek egyáltalán nem jutnak el semmilyen múzeumba, nemhogy a híresekbe” – mondja a New York Times-nak egy vidéki iskola tanárja, Ma Hsziaojan, aki Szecsuán tartomány egyik távoli szegletében tanít.

A programon való részvétel nem ingyenes, de nem is túl drága: fejenként 2,85 dollárba kerül. A befolyt összeget adományozásra fordítja az Aha School, mégpedig a vidéki iskolák számítástechnikai felszereltségének fejlesztésére.

Szakértők szerint a vidéki iskolákat megcélzó oktatási programok hasznosak, de rávilágítanak arra is, hogy milyen nagy fejlődésbeli különbségek vannak a városi és a vidéki területek között. Noha a kínai kormány az elmúlt évtizedben sok pénzt fordított a vidéki oktatás fejlesztésére, továbbra is probléma például a tanárok elvándorlása a falvakból a városokba. Gondot okoz az is, hogy a jobb életkörülmények reményében a városokba beköltöző szülőknek sokszor nincs bejelentett lakcíme, így velük élő gyerekeik kiesnek az oktatási rendszerből.

Talán éppen emiatt növekszik az oktatási célú live streaming csatornák száma Kínában. A cikkben idézett Daxue Consulting piackutató cég adatai szerint az egyik streaming platformon, az YY-on például az 1051 live feed csatornából 32 volt oktatással kapcsolatos. Ez abszolút számban kevés lehet, de a Daxue szerint a változás lemérhető azon, hogy indulásakor még csak életmód-bloggerek voltak jelen az YY-on.

 

Bruegel-remekművek közelről, a digitális technológia segítségével

Virtuális kiállítással és digitális eszközökkel csalogatja a látogatókat egy brüsszeli múzeum és a Google. Mi is megnéztük…

Szerző: Pálfy Kata

Hogy milyen (lesz) a XXI. század múzeuma? Talán éppen olyan, mint a brüsszeli Királyi Szépművészeti Múzeum Bruegel, ismeretlen mesterművek című „virtuális kiállítása”, ami a digitális technika eszközeivel viszi közel a látogatókhoz a híres németalföldi festő, Pieter Bruegel részletgazdag remekműveit. A belga fővárosban járva érdemes bekukkantani erre a tárlatra. Aki esetleg a Budapesti Szépművészeti Múzeum felújítása alatt hiányolja az ott őrzött Keresztelő Szent János prédikációja című festményt, az itt most – digitális formában – minden eddiginél közelebbről ismerkedhet meg ezzel a mesterművel is.

A Google Cultural Institute-tal közösen kidolgozott program egyik eleme, hogy a múzeum termeiben nagyméretű érintőképernyős paneleket helyeztek el. Ezeken az egyes művekről és a festő életéről nézhetünk-hallgathatunk meg interaktív multimédiás ismertetőket, művészettörténeti elemzéseket. Ehhez a festményeket ultranagy felbontásban (úgynevezett gigapixel technológiával) fényképezték le. A fotók az érintőképernyőn tetszés szerint kinagyíthatóak, így a XVI. századi mester munkáinak olyan apró részletei is feltárulnak, amelyeket a múzeumokban kifüggesztett, jobb esetben is csak karnyújtásnyi távolságból nézhető valódi képeken szabad szemmel rendes esetben nem láthat a néző.

A magyar felirathoz aktiváld a Feliratok funkciót a Youtube videón!

A multimédiás bemutatók másik része egy külön teremben látható, ahol három festményhez kerülünk közel egy különleges vetítési technika segítségével. Az itt megismerhető festmények egyike  – a Berlinben látható Közmondások (1559) és a Brüsszelben kiállított Lázadó angyalok bukása (1562) mellett – a Budapesten található, Keresztelő Szent János prédikációja című, 1566-ban készült festmény.

A digitális prezentációk harmadik elemét a Google Cardboard háromdimenziós szemüveggel megelevenített festmények adják. Ez talán a legkevésbé szem előtt lévő attrakció, mintegy kiegészítője a múzeumi kiállításnak, amire a belépőjegyhez kapott ismertető figyelmeztet minket. A 3D élmény az akár otthon is kinyomtatható és összehajtható szemüveggel és a múzeum 3D videóanimációja, illetve egy applikáció segítségével érhető el.

Idősebb Pieter Bruegeltől összesen mintegy negyven művet ismer a művészettörténész szakma. Ezek ma szerte a világban szétszórva lelhetőek fel, New Yorktól Budapestig. A brüsszeli múzeum és a Google programjához hét ország összesen nyolc múzeumából mutatnak be képeket. Virtuálisan olyan alkotások is egymás mellé kerülnek, amelyek egyébként sérülékenységük miatt száz éve nem hagyták el azt a gyűjteményt, ahol őrzik őket.

A kiállítás a múzeum Régi mesterek gyűjteményének termeiben kapott helyet, és az oda váltott rendes belépőjeggyel látogatható, 2020. március 16-ig.

 

A düh szobrai: Erwin Wurm Bécsben

Az egyik legjelentősebb kortárs osztrák képzőművész, az idei Velencei Biennalén is kiállító Erwin Wurm alkotásaiból látható tárlat júniustól a bécsi 21er Haus-ban. Az Artlocator helyszíni beszámolója.

 

Ha nem lenne elegendő a múzeum plakátkampánya, ami az őszi választásokra készülő pártok posztereivel versenyez Bécs utcáin a járókelők figyelméért, a Belvedere palota előtt terpeszkedő, Fat House című szobor félreérthetetlenül a tudtunkra adja, hogy a közelben található 21er Haus a műfaj határait feszegető, nemzetközi hírű szobrász, Erwin Wurm műveit mutatja be aktuális kiállításán.

Az 1954-ben, a Mura menti Bruckban született Wurm alapjaiban kérdőjelezi meg a szobrokkal kapcsolatos elképzeléseinket, és a szobrászat társadalmi, időbeli és interaktív dimenzióinak újrafogalmazására tesz kísérletet. Elég csak Egyperces szobraira (One Minute Sculptures) gondolnunk, amelyek lényege, hogy a művész által meghatározott cselekvést a látogató hajtja végre, és amelyek magát a cselekvést teszik műalkotássá.

A kortárs osztrák művészet múzeumában most látható, mintegy negyven darabból álló műtárgysorozatot Wurm “performatív szobroknak” (performative sculptures) nevezi. A művekhez alapul szolgáló agyagtömbök nagy része épületeket, felnagyított használati tárgyakat ábrázol, míg másokat eredeti formájukban hagyott a művész.  A modelleket és nyers tömböket Wurm szó szerint megtámadja: üti, veri, rúgja és kaszabolja, hogy azután az eredményt bronzba, vasba, alumíniumba vagy műanyagba öntse és festékkel vagy patinával vonja be. Haragját alkotó folyamattá átalakítva felnagyítja, eltúlozza a szobrászat gesztusát és gúnyt űz abból. “Ezekkel a műveivel Wurm érzelmi síkra tereli az alkotói folyamatot és pszichológiai keretbe helyezi a szemlélő perspektíváját” – fogalmaz a tárlat kurátora, Severin Dünser.

Wurm performatív szobrainál a középpontban az alkotás folyamata áll, ami leolvasható a művész teste keltette számtalan lenyomatról. A művész „újra megmutatja, hogy a tárgyak múlandóak, a cselekvés ezzel szemben egy saját magunk által meghatározott élet lehetőségét adja. (Ezek a szobrok) tehát felhívást jelentenek a saját cselekvéseink kritikai szemléletére társadalmi összefüggésben, azért, hogy mi magunk ne váljunk szubjektumból objektummá” – mutat rá Dünser.[1]

 

A sorozat darabjainak legtöbbje valamely, az ellenőrzéssel, az erőszakkal, a hatalommal vagy a szabályozással kapcsolatos tárgyat ábrázol. A Beat and Treat sorozat kiindulási pontja egy nyers agyagtömb. A House Attack sorozatban (2012-) épületek modelljein tölti ki a haragját a művész. Megtalálhatók ezek között jól ismert épületek, mint az Alcatraz (Alcatraz, 2012.) vagy az egykori bécsi elmegyógyintézet, a Narrenturm (Diverge, 2012.) is, míg mások személyes jelentéssel bírnak, mint például a művész szülői háza (Liegen auf Elternhaus, 2012.). A különböző épületek jelképes bántalmazása, megtámadása a testi fenyítést imitálja, a rombolás aktusa lázadássá válik az adaptáció és a szabályozottság kényszere ellen. A 2015 után keletkezett Furniture sorozatban bútorok azok, amelyeken “nyomot hagy” a művész, míg az Objects szériába olyan darabok tartoznak, mint egy óriási méretű pisztoly, amelyen Wurm autóval keresztülhajtott (Snake, 2016.), és egy megcsonkított szappantartó (Body, 2015.).

 

Míg Wurm Egyperces szobrainak fontos eleme a szerzőség és a megvalósítás különválasztása, a performatív szobrok alkotása során újra egyesíti a szerző és a kivitelező személyét. “Az indíttatást  – mondja Wurm – az az érzés adta, hogy elveszítettem a közeli kapcsolatot a műveimmel és egyre jobban eltávolodtam tőlük, mivel – mint sok más művész a generációmban – elkezdtem a dolgokat másokkal kiviteleztetni. Van egy ötletem, terveket készítek, de másvalaki ülteti át a valóságba. Ez azt a nagy veszélyt rejti magában, hogy elveszik az érzelmi kötődés és a művészi kapcsolat a művel. Egyszer csak feltűnt nekem ez a tendencia, és megpróbáltam visszafordítani a folyamatot. Arra törekedtem, hogy ismét minden szobor magán viselje az én fizikai beavatkozásom nyomát. Eközben rájöttem arra, hogy a ’fizikai beavatkozás’ sokféleképpen értelmezhető. Lehet ez valakinek a keze nyoma a szó szoros értelmében, de rá is lehet lépni valamire vagy ráfeküdni. A fizikai kapcsolat a fontos, az, hogy egy tárgyba, amely keletkezőben van, beavatkozom és erővel a saját képemre alakítom. Beavatkozom egy tárgyba és deformálom azt, ezáltal valami új keletkezik: a performatív szobor.”[2]

Ezúttal sem maradt el azonban teljesen a szerzőtől különválasztott alkotói folyamat: a kiállításmegnyitóra is jutott egy performansz, amelynek keretében Wurm arra instruált önként jelentkezőket, hogy 15 percen keresztül ugyanazt a mozdulatsort, “testgyakorlatot” ismételjék egy-egy agyagtömbön. Ebbe az akcióba és Wurm saját alkotói folyamatába is bepillantást kap a látogató a kiállítótérben bemutatott videófelvételek segítségével.

“Am I still a house?”

A kiállítás előhírnökeként a múzeum előtti füves térségre helyezett Fat House 2003-ban készült, és 2016-ban került a Belvedere gyűjteményébe. A bejárható szobor belső terében egy videóanimáció látható, amelyen a ház monológja hallható az élet értelméről, művészetről és építészetről. A Fat Cars sorozat darabjaihoz hasonlóan a ház is kispolgári státuszszimbólumnak tekinthető, melyek hatalmasra hízlalásával a művész a fogyasztói társadalom kommentárját adja.

Erwin Wurm: Fat House (Fotó: Artlocator/Pálfy Katalin)

Erwin Wurm, Fat House, 2003
© Belvedere, Bécs (Fotó: Johannes Stoll)

Wurm hazai sikerét és különleges megbecsültségét jelzi, hogy a bécsi kiállítással egy időben a grazi Kunsthausban szintén önálló kiállítása [3] látható, az 54. Velencei Biennálén pedig a One Minute Sculptures két újabb eleme szerepel. A világ első számú művészeti seregszemléjén ugyanis Wurm és Brigitte Kowantz képviselik Ausztriát, külön-külön alkotásokkal. A velencei osztrák pavilon előtt felállított, Stand quiet and look out over the Mediterranean Sea címet viselő szobra első látásra egy orrára állított teherautó. Közelebb lépve az is látható, hogy a raktér végébe egy létra vezet fel, ezen felkapaszkodva a látogató, mint egy kilátó tetejéről, körülnézhet, és a felszólítást követve (Állj csendben és nézz a Földközi-tenger felé) maga is a szobor részévé, „egyperces szoborrá” válik. A Földközi-tenger azonban a platformról nem látható, Wurm valójában a tengernek „a fejünkben lévő” képére utal. A Földközi-tenger egyrészt a menekültek milliói számára halálos akadályt jelentő fizikai értelmében jelenik itt meg, másrészt a vágy helyeként, ahová Európaiak milliói utaznak turistaként. A migrációnak erre a másik vonatkozására, a modern tömegturizmusra utal Wurmnak a pavilon belsejében álló másik alkotása is, egy átalakított lakókocsi.

21er Haus, Bécs. (Fotó: Artlocator/Pálfy Katalin)

Erwin Wurm: Performative Sculptures. 21er Haus – Museum of Contemporary Art, 2017. Június 2 – szeptember 10. Kurátorok: Severin Dünser és Alfred Weidinger.

[1] Erwin Wurm – Performative Skulpturen (katalógus). Stella Rollig, Severin Dünser, Alfred Weidinger, 2017.

[2] u.o.

[3] Erwin Wurm: Fußballgroßer Tonklumpen auf hellblauem Autodach, https://www.museum-joanneum.at/kunsthaus-graz/ausstellungen/ausstellungen/events/event/5531/erwin-wurm-4

Nyolc magyar galéria és egy kurátori projekt a Viennacontemporary-n

Nyolc magyarországi művészeti galéria vesz részt a szeptemberben megrendezésre kerülő 2017-es Viennacontemporary bécsi kortárs művészeti vásáron. A kiállítók szerdán közzétett listája szerint az acb Galéria, az ART+TEXT, a Chimera-Projekt, az Inda Galéria, a Kisterem, a Molnár Ani Galéria, a TOBE és a Vintage képviseltetik magukat a Marx Halléban, szeptember 21. és 24. között megrendezésre kerülő vásáron. Ezzel Ausztria és Németország után Magyarországról vesz részt a legtöbb galéria a közép- és kelet-európai művészetet középpontba állító seregszemlén.

Bolla Szilvia: Rose Quartz & Serenity, Untitled I., 2016 courtesy TOBE Gallery

A kiemelt programok egyike lesz Mélyi József művészettörténész, valamint az acb Galéria, a Kisterem és a Vintage Galéria Rethinking Hungarian neo-avant-garde című közös kurátori projektje. A prezentáció a ’60-as, ’70-es évek művészeti pozícióinak újrafelfedezésére buzdít, ráirányítva a figyelmet a különféle művészeti mozgalmakra, irányzatokra. Egy egyenes fejlődési vonal felmutatása helyett a kortárs művészetet is befolyásoló gyökerek elemzésére tesz kísérletet, azzal a céllal, hogy felerősítse a diskurzust a magyar és a közép- és kelet-európai neoavantgárdról.

Összesen 26 ország mintegy 100 kiállítója várja majd a rendezvényen a szakmabelieket és az érdeklődőket.

Erwin Wurm Performatív szobrai Bécsben

Az egyik legismertebb kortárs osztrák képzőművész, az idei Velencei Biennálén is kiállító Erwin Wurm munkái láthatóak június 2-tól szeptember 10-ig a bécsi Belvedere Múzeum kortárs művészeti galériájában, az 21er Hausban.

A szobrászat társadalmi és időbeli dimenzióit újrafogalmazó Wurm Performatív szobrok című sorozatában – Egyperces szobraihoz (One Minute Sculptures) hasonlóan – ismét magát a cselekvés aktusát alakítja szoborrá, és reflexióra készteti a nézőt az alkotó motivációiról. „A művész a düh megnyilvánulásait alakítja át szobrászati kreatív folyamattá. Felnagyítja a szobrászat gesztusának alapelvét és parodizálja azt” – írják a kurátorok, Alfred Weidinger és Seeverin Dünser. A művészi beavatkozás tárgyai házakat és más tárgyakat képező agyagmodellek, amelyeket megrongál, eltorzít az alkotó, majd bronzba, alumíniumba vagy műanyagba önti az így keletkezett formákat.

A kiállítás anyagát mintegy ötven szobor és kisplasztika alkotja. Nagy részüket Wurm kifejezetten erre a tárlatra készítette.

A kiállításhoz a 2003-ban készült és nemrég a Belvedere főépülete előtt felállított Fat House című alkotás nyújt ízelítőt. A Belvedere kastély gyepén trónoló „Kövér Ház” belépőjegy nélkül látogatható, belsejében videóinstalláció fogadja a látogatót.

 

 

 

Albertina Contemporary – Válogatás a bécsi Albertina kortárs kollekciójából

 

Gerhard Richter, Anselm Kiefer, Arnulf Rainer, Georg Baselitz, Alex Katz és Maria Lassnig: mások mellett az ő neveikkel csábít a bécsi Albertina múzeum kortárs kollekciójából összeállított idei válogatás (Albertina Contemporary, 2016. 07.13.-2017. március 19.).

A hírnevét elsősorban több száz éves múltra visszatekintő grafikai gyűjteményével megalapozó, de a fotóművészet és a kortárs festészet mellett is elkötelezett intézmény – ez utóbbira példa egy másik jelenleg futó kiállításuk, a Jim Dine-önarcképekből összeállított reprezentatív tárlat is – évről évre válogatást mutat be 20 ezer darabból álló kortárs kollekciójából. Ahogy a kurátorok fogalmaznak: a figurális festészet képviselőitől az absztrakcióig, a színek esztétikájától a politikai témákig széles spektrumról válogatva igyekeznek bemutatni az elmúlt évtizedek egymással párhuzamosan létező művészeti áramlatainak összetettségét.

1463659445143

Gerhard Richter, “Abstract Painting”, 2001, Albertina, Vienna – permanent loan. Bildrecht, Vienna, 2016

A július 13-án nyíló kiállítás anyaga (összesen mintegy 80 műtárgy) legnagyobbrészt ezúttal is a 2007-ben a múzeumhoz került Batliner-gyűjteményből kerül ki, de más gyűjtőknek az Albertinában tartós letétbe helyezett darabjai is megtalálhatók közöttük.

Alex Katz, "Ulla in Black Hat", 2010, oil on canvas, 152.4 x 213.4 cm (60 x 84 in). AKZ 1431

Alex Katz, “Ulla in Black Hat 2”, 2010, Albertina, Vienna – Batliner Collection, Bildrecht, Vienna, 2016.

1463659445150

Maria Lassnig, “Potato Press”, 1989, Albertina, Vienna – Batliner Collection, Maria Lassnig

 

Albertina Contemporary

Megnyitó: 2016. július 13. 19:00

A megnyitóra a belépés ingyenes, előzetes regisztráció nem szükséges.

A kiállítás látogatható: 2016. július 13. – 2017. március 19.

 

Cikkajánló: Klasszikusok újratöltve – Svájci beszámoló a Milánói Nemzetközi Bútorszalonról

 

Idén 55. alkalommal rendezték meg Milánóban a Salone Internationale del Mobilét. Ha hinni lehet a Neue Zürcher Zeitung beszámolójának, a nagy nevű nemzetközi bútorszalon felhozatala nem maradt el a várakozásoktól. A designvásár új márkákkal és számos újragondolt klasszikussal várta a látogatókat – írja a svájci világlap tudósítója, nem rejtve véka alá, hogy nagyon is tetszett neki, amit látott.

Az április  12-17. között megrendezett vásár egyik kiemelkedő újdonsága egy svájci-japán kooperációban született kollekció volt:  az Atelier Oi hagyományos japán fa- és papírmanufaktúrákkal együttműködve alkotta meg lámpákból és bútorokból álló kollekcióit. A japán kézműves technikákhoz svájci formatervezés társul. A Gifoi sorozat székei, asztalai és dohányzóasztalkái a japán Gifu régióra jellemző cédrusfából és bükkfából készültek, a Fusion kollekció lámpái a legjobb minőségű Mino Washi papírból – ezt a fajta papírt évszázadok óta készítik Gifuban. A Casa Gifu a valódi releváció erejével hat a látogatóra – jegyzi meg az NZZ.

Altelier oi-Casa Gifu

A vásáron nézelődve kitűnik, hogy a századközepi klasszikusok újragondolása változatlanul  nagy keresletre talál. Különösen népszerűek a késői negyvenes évek, az ötvenes és a hatvanas évek formavilága ihlette bútorok. A Carl Hansen&Son Hans J. Wegner CH22-es, a cég számára 1950-ben tervezett foteljének rafinált új kiadását készítette el. De körülnéztek az archívumban a Walter Knollnál is, és Sadi Ozi török tervező szoborszerű, funkcionális és organikus megoldásaiból vettek elő hármat. Az eredetileg az ’50-es évekbeli Törökország alapanyag-hiányából erényt kovácsoló – s ennek megfelelően spártai – „Halászháló” modell (1959) új kiadása annak ellenére sem veszített vonzerejéből, hogy kárpitozott változatban álmodták újra a mai designerjei – állapítja meg a lap. Talán csak a Cassina Gerrit T. Rietveld eredtileg egyszínű Utrecht modelljének (1935.) tarka jaquardmintás verziója  késztethet egyeseket csodálkozásra.

12976884_1082717748458351_489024147446934719_o

A lámpák terén kellemes felfedezés Alessandro Sarfattinak, Gino Sarfatti híres olasz tervező unokájának bemutatkozása saját márkájával, az Asteppel.

b7d472d88f95e78bd0c12867d34ed607

A beszámoló szerint az idei szalon legnagyobb meglepetését a lámpák és bútorok mellett a porcelánok tartogatták. A válságban lévő japán porcelángyártás újbóli fellendítését megkísérlő, 2016-ban bemutatott Arita brand az azonos nevű japán város 400 éves múltra visszatekintő manufaktúráinak tudását 16 nemzetközi tervező munkáival társítja. Egy különleges airbrush technikának köszönhetően lágy színátmeneteket varázsoltak elő a készítők.

 

Az NZZ teljes cikkét ITT találjátok.

Extrém jelen – Hans Ulrich Obrist projektje a művészet jövőjéről

1_Filter-Bubble_photo-Stefan-Altenburger

„Az internet olyan rendkívüli módon és olyan tempóban változtatja meg agyunk és a bolygó működését, hogy annak leírására még nem alakult ki megfelelő szókészletünk sem. A technológiai fejlődés annyira felgyorsult, hogy a jövő gyorsabban megtörténik, mint ahogy azt korábban bármikor is sejtettük” – írja a neves kurátor és kritikus, Hans Ulrich Obrist az Artsy portálon megjelent írásában.

Obrist „extrém jelennek” keresztelte el ezt az új világot: egy olyan kornak, amelyben úgy érezzük, nem csak a jövőt lehetetlen felvázolni, de a jelennel is lehetetlen lépést tartani.

Simon Castets és Obrist 89plus című közös projektjük keretében az első olyan művészgeneráció körében végeznek kutatást, amely már az internetet használva nőtt fel. Ez a generáció teszi ki ma a Föld lakosságának felét, hangjuk azonban csak mostanában válik hallhatóvá.

Szingapúrtól Mexikóig és Svédországtól Dél-Afrikáig több ezer művész válaszolt a felhívásra és töltött fel a témához kötődő projekteket.

Sokan vannak, akik kritikusan szemlélik a „szűrőbuborék” jelenséget – írja Obrist. A „szűrőbuborék” hatás egy algoritmus-mechanizmus eredménye, amelynek hatására a felhasználók online tapasztalatai saját preferenciáik egy statikus, folyamatosan szűkülő változatára szűkülnek le. Az eszköz segítségével az algoritmusok a felhasználótól gyűjtött adatok – mint például a lokáció, a korábbi keresések és személyes információk – segítségével a szolgáltatók kiválasztják azokat az online tartalmakat, amelyeket a felhasználó valószínűleg látni szeretne. A felhasználót így „megkímélik” azoktól a tartalmaktól, amelyek ellentétesek lehetnek annak nézeteivel, így egy összefüggő, elszigetelt ideológiai környezetbe helyezik őt. Eli Pariser internetaktivista, a „szűrőbuborék” kifejezés megalkotója „személyes ökoszisztémának” keresztelte el ezt a jelenséget.

A szűrőbuborék inspirálta azt az installációt is, amely Castets és Olbrist kurátori közreműködésével jött létre a zürichi LUMA Westbau-ban.

Az internet felfedezése a tudás egész világon való elérhetőségének, megoszthatóságának és megszerezhetőségének ígéretét hordozta magában, a buborék alapjául szolgáló mechanizmusok azonban a világháló eredeti természetének éppen az ellentétét hozzák létre: zárt tudásrendszereket.

A 89plus kutatások rávilágítottak arra, mennyire eltökéltek a fiatal felhasználók, hogy megőrizzék az internet képességét új interakciók és kapcsolatok létrehozására. Megmutatták továbbá az is, hogy megváltozóban vannak a szerzőségről és a kulturális örökségről alkotott hagyományos elképzelések.

A mexikói Yollotl Alvarado az internettel való interakcióinkat irányító algoritmusokat „politikai állásfoglalásoknak” tekinti. A svájci Louisa Gagliardi arra hívja fel a figyelmet, hogy személyes használatú digitális eszközeink ahelyett, hogy az új információkhoz való hozzáférés kapuiként szolgálnának, valójában „egyéni tükrök”. A művészi pozíciók mindegyike azt a feltételezést vizsgálja meg és kérdőjelezi meg, hogy jövőbeli cselekedeteinket múltbeli tetteink határozzák meg. A jövő múlik azon, hogy radikálisan nyitottak maradjunk az új ötletekre, felülkerekedjünk a tudás összeadásától való félelmeinken, és ne mondjunk le az ezeket a célokat szolgáló eszközökről – figyelmeztet Obrist.

 

 

Hogyan járulnak hozzá a kulturális és a kreatív iparágak a gazdasági növekedéshez?

Visitors walk behind a work by British artist Damien Hirst titled “The Physical Impossibility of Death in the Mind of Someone Living”. REUTERS/Miro Kuzmanovic.

A kulturális és a kreatív iparágak fenntartható fejlődésben és munkahelyteremtésben betöltött szerepe világszerte egyre nagyobb figyelmet kap – írja Jen Snowball, a Rhodes Egyetem közgazdaságtan-professzora a 2016-os davosi Világgazdasági Fórum alkalmából megjelent cikkében. A megnövekedett figyelem egyik legjobb példája Snowball szerint, hogy az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) irányelveket állított össze arra nézve, hogy hogyan mérhető a kulturális iparnak a gazdasági teljesítményhez való hozzájárulása. De – jegyzi meg a szerző – nem ez az egyetlen ok, amiért az államoknak érdemes a művészeteket és a kultúrát támogatniuk.

A „kulturális iparágak” egyrészt magukban foglalják azokat a tevékenységeket, amelyeknek eredménye valamilyen szimbolikus értékkel rendelkezik – mint a szépművészeti alkotások, a film és az iparművészet -, más megközelítésben ide sorolhatóak az ékszertervezés, a publikációs tevékenység és a divat is.

A kreatív iparágak meghatározása ennél tágabb körű. Ezek fő inputja a tudás, és a kulturális javakon és szolgáltatásokon felül olyan tevékenységek is ide sorolhatóak, mint a szoftvertervezés és az internetes szolgáltatások.

Az UNESCO irányelvei (http://www.uis.unesco.org/culture/Pages/framework-cultural-statistics.aspx) ellenére nincs nemzetközi konszenzus abban a tekintetben, hogy hogyan mérhetőek ezek az iparágak. Nem is valószínű, hogy kialakul ilyen konszenzus, mivel az egyes országokban nagyon eltérőek a gyakorlatok ebben a tekintetben.

Az UNESCO közreműködésével készült, Cultural Times (http://www.worldcreative.org) című, nemrég közzétett tanulmány a kulturális és kreatív iparágak első globális térképét nyújtja és tanúsítja a művészetek és a kultúra társadalmi értékét.

A tanulmány számszerűsíti a szektor globális gazdasági és szociális értékteremtő képességét. Készítői tizenegy kulturális és kreatív iparágat vizsgáltak: reklám, építészet, könyv- és újságkiadás, számítógépes játékok, film, zene, előadóművészetek, rádió, televízió és vizuális művészetek.

Ezeknek az iparágaknak a gazdasági növekedéshez való hozzájárulása globálisan évi 250 milliárd dollár árbevételben realizálódik, emellett 29,5 millió munkahelyet teremtenek.

A tanulmány alátámasztja a művészetek és a kultúra értékét, s jó érvet szolgáltat arra, hogy miért érdemes támogatnia a kormányoknak a művészeteket és a kultúrát, különösen a fejlődő országokban, ahol olyan sok más igény is van a költségvetési forrásokra.

A növekedéshez és a munkahelyteremtéshez való hozzájárulás a Dél-afrikai Köztársaság példáján

Dél-Afrikában egyre inkább elismerik a kulturális és kreatív iparágakat a gazdasági növekedés és a munkahelyteremtés lehetséges forrásaiként. A fokvárosi kormány nemrégiben létrehozott egy, a kreatív és a kulturális szektor gazdasági és szociális hatásaira vonatkozó információk és kutatások gyűjtésével megbízott intézményt, a National Cultural Observatory-t.

Az első, a szektort feltérképező tanulmány 2014-ben készült. Az eredmények azt mutatják, hogy a szegmens mintegy 160-190 ezer munkahelyet teremtett – ez a foglalkoztatottak számának 1,08-1,28 százalékát teszi ki – és 2,9 százalékkal járul hozzá az ország GDP-jéhez.

A több mint 2000, a kulturális és a kreatív szektorban dolgozó ember megkérdezésén alapuló tanulmány fényt derített arra is, hogy az ide tartozó vállalatok többsége nagyon kicsi. Több mint egynegyedük (27 százalékuk) csak egy alkalmazottal rendelkezik, további egyharmaduk (34 százalék) 2-5 alkalmazottal működik.

A fiatalkori munkanélküliség magas arányát tekintve ezek az iparágak különösen fontosak lehetnek a munkahelyteremtés szempontjából: a foglalkoztatottak 22 százaléka fiatalabb 18 évesnél, 18 százalékuk 19 és 24 év közötti, és 19 százalékuk tartozik a 25-30 év közötti korcsoportba. Az iparágakban foglalkoztatottak 60 százaléka tehát fiatalabb 30 évesnél.

Ezek az eredmények globális trendeknek felelnek meg. Az UNESCO globális „térképe” szerint a vizsgált iparágak viszonylag nyitottak minden korosztály és mindenféle szociális és faji hátterű munkavállalók (de különösen a fiatalok) előtt, és jellemzően kis cégek működnek a szektorban. A fejlődő országokban a termelés nagy része az informális gazdaság keretein belül zajlik ezekben az iparágakban.

További járulékos pozitív hatások

Jen Snowball továbbá azzal érvel, hogy a szóban forgó iparágak a kultúrák közötti párbeszéd előmozdításával jelentősen hozzájárulhatnak a társadalmi kohézió erősítéséhez és a nemzetépítéshez, egymás megértéséhez és az együttműködéshez egy társadalom tagjai között. Ezt a Dél-afrikai Köztársaság Kulturális és Művészeti Minisztériumának legutóbbi stratégiai terve részletesen kifejti.

Mindezek a jellemzők azonban csak egy részét képezik a járulékos pozitív hatások egész sorának, amelyek a kreatív iparágakra jellemzőek, és amelyek túlmutatnak az egyszerű instrumentális értékeken.

A kultúrának ezek a „természetéből fakadó” értékei és céljai („művészet magáért a művészetért”) többek között: szórakoztatni, örömet szerezni, kihívás elé állítani valakit, értelmet adni, interpretálni, figyelmet felkelteni és stimulálni.

Ezeket a nem piaci értékeket nehéz pénzben mérni, de ugyanolyan fontosak, mint az instrumentális értékek.

Ugyanezek, a művészet „természetéből fakadó” értékek más produktumokat is képesek előállítani. Ilyen például a kulturális tőke, amely egy ország művészeti értékeinek összességét, kulturális örökségét és a kultúra más kifejezési formáinak összességét jelenti. Mint minden más tőkébe, ebbe is szükséges befektetni, másként idővel leromlik vagy leértékelődik.

A művészetek közpénzből vagy magánforrásokból való szponzorációja és támogatása különösen fontos azoknak a számára, akiknek a tevékenysége középpontjában a művészetek „természetéből fakadó” értékek állnak. Az ilyen kulturális termelés sokszor kihívásokat állít a környezete elé vagy zavarba ejtő, eközben nagy hatása van a kollektív gondolkodásra, ugyanakkor lehetséges, hogy pénzügyileg piaci szempontból nem lesz sikeres vagy pedig ingyenesen hozzáférhető. Erre példa a zenének az apartheid elleni küzdelemben játszott szerepe.

A kulturális és a kreatív iparágaknak a gazdaságban betöltött nagyon fontos szerepének elismerése mellett nem szabad figyelmen kívül hagyni azokat a „természetükből fakadó” értékeket sem, amelyeket teremtenek, mint például a nemzeti és egyéni identitásokra való reflektálás és azok formálása – húzza alá végül a Rhodes Egyetem professzora.

https://www.weforum.org/agenda/2016/01/how-much-does-art-and-culture-contribute-to-economic-growth?utm_content=buffer96305&utm_medium=social&utm_source=facebook.com&utm_campaign=buffer