Nam June Paik Award 2018

Idén 9. alkalommal kerül megrendezésre a Nam June Paik Award, amely az egyik legrangosabb média művészeknek járó elismerés.  A díj kifejezetten olyan művészeket hivatott támogatni, akik nem félnek a művészeti konvenciók felrugásától, a transzdiszciplináris kifejezésmódtól, és feladatuknak tekintik a kulturális szakadékok áthidalását, hasonlóan Nam June Paik úttörő alkotói gyakorlatához.  A novemberben nyíló kiállításon a díjra jelölt 5 művész munkái lesznek láthatóak. A kiállításnak ez alkalommal a münsteri Westfälischer Kunstverein impozáns falai adnak otthont. A nemzetközi zsűritagok között szerepel: Hanne Mugaas a norvég Kunsthall Stavanger igazgatója, Kristina Scepanski a Westfälischer Kunstverein vezetője és Anne-Claire Schmitz, a brüsszeli Art Space La Loge alapítója. Az ünnepélyes díjkiosztó novemberben várható.

 

Andreas Angelidakis

Az athéni születésű Angelidakis munkáit a diszciplinaritás, az ember és környezetére való viszony vizsgálata jellemzi. Az emberi test, a digitalizáció világa, a kiterjesztett valóság és a lokalizáció furcsa, kicsavart együttállásait kísérli meglibbenteni munkáiban. Építész végzettségének és születési helyének köszönhetően is sokszor foglalkozik a rom fogalmával, legyen az ókori, vagy jelenkori egyaránt. A múlt és az épített valóság mellé állítja párhuzamba az internet által gyakorolt befolyást az emberi érzékelésre, a társadalom életének átalakulására.

I used to build my feelings, now I watch them leave, a selection of works by Andreas Angelidakis», La Loge, Brussells, 8.02–24.03, 2018, courtesy of the artist and La Loge 2.

 

Melanie Bonajo

Bonajo szürreális kísérleti-dokumentum filmjeiben visszatérő elem a személyiség és a közösség alakulásának kérdésköre, a természet és ember viszonya. Video munkáiban sokszor használ fotókat és fényképszerű beállításokat, amelyek finom mozgással kelnek életre”. A filmet és fotót egymást kiegészítő, egymásnak mélységet adó fogalmakként használja. Váratlan vizuális megoldások, képek jellemzik munkáit, amelyek sokszor mesélnek a mai ember kielégíthetetlen birtoklási vágyáról.

A view of the work group ‘Night Soil – Economy of Love’ during the ‘Melanie Bonajo: Single Mother Songs from the End of Nature’ exhibition preview at Frankfurter Kunstverein on May 29, 2017 in Frankfurt am Main, Germany.

 

Antoine Catala

A francia származású művész tevékenységét a tudományos esztétika, a lo-fi és analóg technológia jellemzi leginkább. Antoine Catala nem csak alkotója de főhőse is finoman pulzáló video installációinak, amelyek hétköznapi jeleneteket és groteszk mini képregényeket jelenítenek meg. Video munkáin kívül kinetikus és pneumatikus tárgyakat készít amelyeknél innovatív technológiát alkalmazva tematikusan összpontosít az alapvető emberi érzésekre. Catala saját elmondása szerint:I believe, naïvely, in the power of art to change society.” (Talán naiv vagyok, de hiszek a művészet társadalomformáló erejében.)

Cat-ala, 2017, TV, scrunchie, USB key, video, color, silent 30s loop 124 x 72 x 4 cm @ GALERIE CHRISTINE MAYER

 

Hanne Lippard

Az elmúlt néhány évet felölelő időszakban Lippard munkásságának fókuszpontjában a nyelv szerepelt. A nyelvet mint nyers eszközt dolgozza fel szövegek, hang installációk, énekhangok, szöveggel ellátott tárgyak és szobrászat formájában. Munkái a hang előadói használatának és a nyelv dekonstrukciójának széles spektrumában helyezkedik el, melynek genealógiája a zene, a beszéd, a színház, a művészet területén is megtalálható. Választott témái sokszor kapcsolódnak a női identitás és a nemi egyenlőtlenség tematikájához.

Hanne Lippard, Flesh, 2016. KW Institute for Contemporary Art, Berlin. Courtesy Hanne Lippard ; LambdaLambdaLambda, Prishtina. Photo: Frank Sperling.

Sondra Perry

Sondra Perry számos egyéni kiállítást és külföldi elismerést tudhat a háta mögött. Munkáiban leginkább a faji kérdések, a család és a történelem motívumai jelennek meg. Leutóbbi solo show-ja a Serpentine Galleryben a Typhoon Coming In címet viseli, ahol Perry a galéria belső terében önmaga avatárjaként jelenik meg, megkérdőjelezve az afroamerikai reprezentációt, a külső falakon pedig J.M.W. Turner 1840-ben festett Slave Ship című festményének viharos hullámait vetíti a falakra, a színeket rikító lilára torzítva, amely a számítógépes hibaüzenetekre is utal.

Sondra Perry, Installation view, Typhoon coming on, Serpentine Sackler Gallery, London (6 March – 20 May 2018) © 2018 Mike Din

 

Dátum: 2018. November 10 – 2019. Február 3.
Cím: Rothenburg 30, 48143 Münster, Németország

 

Megjelent legújabb lapszámunk

Creativity takes courage.

 

Aktuális ötödik számunkban olyan művészeket és kreatív alkotókat mutatunk be, akik eltökélt bátorsággal tárják elénk művészi hitvallásukat.

Az Artlocator magazin célja az ismeretterjesztés és a kultúraközvetítés, missziója, hogy a zártnak és sokszor elszigeteltnek tűnő művészeti szcénát 21. századi eszközök segítségével mutassa be a szakma és a nagyközönség számára egyaránt. Iránytűként segítve az eligazodást, a kortárs vizuális kultúra útvesztőjében, online és offline módon egyaránt.

Nagyívű magazinunk bemutatásának keretében exkluzív csoportos kiállításunkkal szerettünk volna egy izgalmas „pillanatfelvételt” mutatni a hazai kortárs vizuális kultúra releváns szereplőiről. A Time Overlay címet viselő kiállításon a fiatal művészgeneráció változatos stílusban és különböző médiumokkal dolgozik. A címválasztást a közkedvelt Snapchat filter ihlette, utalva a kiállítás pillanatfelvétel jellegére és a digitális kultúra térhódítására.  Munkáik közötti kapcsolatot leginkább az ember és környezetének viszonyára való reflektálás jelenti. A Mai Manó Ház Napfényes termében megtekinthettük: Ember Sári, Keresztesi Botond, Trapp Dominika, Makai Mira Dalma, Puklus Péter, Ulbert Ádám, Horváth Lóczi Judit, Tóth Barnabás és Rácz Rebeka munkáit.

A kiállításon és a magazin hasábjain szereplő művészeket összeköti az alkotás iránt érzett szenvedélyes elhivatottság. Az Artlocator 5. száma Maurer Dóra művészeti pályaívének felvázolásával indul, majd többek között interjút olvashatunk Keresztesi Botonddal festői karrierje indulásáról, Trapp Dominikával művészeti látásmódjáról, Ádám Annával performance művészetéről és Horváth Lóczi Judittal munkái születésének folyamatáról.  Az új szám készítése során a nemzetközi művészeti világból Dana Lixenberggel és Hans Ulrich Obristtal beszélgettünk. Az idei számban a gasztronómia, a divat és tárgyalkotás, mint önkifejezés is szerepet kap. Megismerhetjük a Khan étterem történetét, a REBU Ceramics misszióját és Góg Angéla álom-projektjét is.

Az Artlocator offline és online felületeit kiegészítve született meg egyik kiemelt termékünk, az ingyenesen letölthető applikációnk, amely budapesti galériákról, alkotóközösségekről, múzeumokról és jelentősebb képzőművészeti eseményekről tájékoztat könnyen böngészhető formában. Az Artlocator alkalmazás naprakész, praktikus információkat szolgáltat az aktuális programkínálatról, megismertet a városban alkotó művészekkel, első kézből származó háttérinformációkkal lát el, és folyamatosan frissülő ajánlói megkönnyítik a választást a zavarbaejtően gazdag kínálatból.

 

 

Az ígéret földje

Az ígéret földje – videóművészet izraelből, izraelről

Kiállított művészek:
Alona Harpaz
Dor Guez
Joseph Dadoune
Nir Evron
Roy Menachem Markovich
Ruti Seal és Maayan Amir
Shahar Marcus
Tamir Zadok

Megtekinthető: 2018. augusztus 11. – 2018. október 14.

Cím: MODEM – Modern és Kortárs Művészeti Központ, 4026 Debrecen, Baltazár Dezső tér 1.

 

Joseph Dadoune – Ofakim

 

Joseph Dadoune – Ofakim

 

Joseph Dadoune – Ofakim

 

Shahar Marcus – Seeds

 

További információk: http://www.modemart.hu/kiallitas/az-igeret-foldje/

Interjú Fülöp Fruzsinával

Mindig az adott problémára igyekszem válaszokat és megoldást találni, amit a funkció és a tudatosság határoz meg.

A MOME kerámiatervező szakán idén diplomázó Fülöp Júlia Fruzsina máris figyelemreméltó projekteket tudhat a háta mögött. Portfóliójában kecses, átgondolt és elegáns munkák sorakoznak, legyen az akár kültéri beton bútordarab vagy fine-dining étkészlet. Fruzsina érzékenyen és értőn nyúl az anyagokhoz, és a munkához való hozzáállása a jövőre nézve is további szép sikereket vetít előre. Tapasztalatairól és ambícióiról beszélgettünk.

Eddigi munkáid finoman kialakított, intelligens formatervezést tükröznek. Változatos projektjeidben sok új szemlélettel, megközelítéssel találkozhattál. Melyik az a kérdéskör, ami a legjobban foglalkoztat?

Tervezési feladataim során igyekeztem szerteágazó területeken kipróbálni magam, amely egyfajta szakmai útkeresés is volt számomra. Projektjeimben foglalkoztam kültéri padrendszerektől kezdve, ékszereken át fine-dining tálalóedényekig, amelyeknél a felhasznált anyagokat is változatosan alakítottam. Így dolgoztam betonnal, porcelánnal és fémmel egyaránt. Egyetemi tanulmányaim mellett lehetőségem volt külsős megbízásokra is munkákat tervezni, ezek eredményeként megszületett többek között a VPI Betonmanufaktúra kooperációjával a KAVICS kültéri betonobjektum-kollekció. Egy féléves tervezési projektem kapcsán ismerkedtem meg a fine-dining világával és azonnal magával ragadott. Ekkor döbbentem rá, hogy milyen jelentős szerepe van a séfek tudásának és tapasztalatának a tálalóeszközök tervezésében. Ezért, hogy kibővítsem tudásomat, beiratkoztam az egyetem mellett egy cukrász iskolába is, aminek előrehaladtával körvonalazódott bennem, hogy a gasztronómia és kerámia kapcsolatával szeretnék foglalkozni. Olyan innovatív formákat szeretnék létrehozni, amelyek sokrétűen alkalmazhatóak és szakítanak a hagyományos keramikus módszerekkel. A „Porcelán tálalók kortárs desszertekhez” című diplomamunkámat is ebben a szellemben készítettem, Baracskay Angéla cukrász séffel való közös alkotó és tervező folyamat során.

Annak ellenére, hogy fiatal vagy, nagyon határozott stílussal rendelkeznek a munkáid. Honnan merítesz inspirációt?

Formai megfogalmazásom alapvetően a természet elemeiből építkezik. A tárgyak emocionális tartalma pszichológiai hatással van ránk. Az emberek különböző formákhoz érzéseket és karaktereket kötnek, melyeket én részben tudatosan, részben intuitív módon felhasználok a tárgyalkotás folyamatában. Az organikus formavilág jellegzetes, lágy ívei és ovális formái pozitív érzelmi töltetet közvetítenek felénk, ezáltal egységet, nőiességet és harmóniát társítunk hozzá. Az emberi test arányrendszeréből átírt jellegzetességek jelennek meg bennük, így az organikus szemlélethez szorosan kapcsolódik a tárgyak antropomorfizációja. Számomra ez a formaalkotás a különleges esztétikai szerepen túl a forma és a funkció egységként való kezelését jelenti.

Minden általad készült tárgy egyedi és összetett tervezési folyamat során nyeri el funkciójának betöltését. Milyen munkamódszerrel szeretsz dolgozni?

A tervezés intuitív része azzal kezdődik, amikor a vázlatterv körvonalazódik bennem. Ezután 3D modellező szoftverrel hozom létre az első formai vázlatok variációit. Fontos számomra, hogy térben is lássam és  „használjam” a tárgyat, így minden tárgyról több formai modellt készítek. Például, amikor egy mosdótálat terveztem, a kézzel faragott modelleket megtöltöttem vízzel, hogy meggyőződjek a mosdó teljes űrtartalmáról és a víz esetleges túlfolyásairól. Hagyományos szobrászati módszerekkel alakítom a formákat, hiszen akár néhány milliméter is sokat számíthat a tárgyak esztétikus és ergonomikus megvalósulásában.

Mint pályakezdő, milyen célokat tűztél ki magad elé, amelyeket szeretnél elérni?

Én abban találok kihívást, hogy olyan tárgyakat tervezzek, amelyek illeszkednek a kortárs trendekhez, miközben önazonosak tudnak maradni. Olyan magas színvonalú dizájn termékeket szeretnék létrehozni, amelyek sokak számára elérhetőek és újabb perspektívákat tárnak fel a formatervezés, a kerámia és a szobrászat kapcsolatával. Ezen területek ötvözetében látom a saját lehetőségeimet.

Fotók: Gulyás Lóránt, Matos Gergő, Tarján Gergely

Termékeny ellentét

Megnyílt Szemző Zsófia új egyéni kiállítása a főként design projekteknek otthont adó Hidegszoba Studio tereiben. A Melléktermék című kiállítás izgalmas egyvelegét mutatja a finom aprólékos kidolgozottságú és az elemi erővel megformált munkáknak. A színes, pontosan körbevágott kollázsok tematikája a természet, ember és tárgykultúra különös összeolvadását, egymásból gyökerezettségét mutatja. Távoli népek arcai, a rendszerváltás óta nem használatos háztartási gépek és különös növényfajták összekapcsolódása jelenik meg. A kollázsok játékos kompozíciói úgy is értelmezhetők, – ha ugyan ragaszkodunk az értelmezéshez – mint furcsa csendéletek, amelyek mindvégig az ember és környezete viszonyára próbálnak reflektálni, olyan új történeteket teremtve, amelyet csak a saját kapcsolatrendszerükben lehet felfejteni.

A kiállítótérben lévő videókban a papír munkákhoz hasonlóan szokatlan eseményeket láthatunk. A művész felmászik egy fára, majd oldalra löki a létrát, amin felmászott, szép természeti környezetben hintázik egy széken, egészen addig, míg fel nem bukik. A „melléktermék” cím választása itt a cselekvés hiábavalóságára, értelmetlenségére is utal. Ugyanakkor az emberi lét abszurditása is megjelenik már-már humoros formában. Ahogy a kiállítás megnyitó beszédében Salamon Júlia remekül fogalmazott Szemző videó munkáival kapcsolatban: “Elfelejtett vagy megtagadott rutinok és használatok (mint mire való a szék, miért kell a létrán lefelé is mászni?), vagyis elhomályosult kulturális szocializáció”.

Az ügyesen installált kerámia tárgyak mintha egy rég elfeledett történet kellékeit képeznék a térben. Az emberfejű kulcsok, két végű ásó, mázas kerámia drágakövek, színes cseppkövek a véletlenszerűség és szándékosság határán billegnek. A kerámia tárgyak megfigyelésénél megfogalmazódik a kérdés bennünk, amelyre az egész kiállítás mondanivalóját is felfűzhetnénk. Mennyire fontos a terv szerinti megvalósulás? Mi az, ami elválasztja a lényegest a mellékterméktől? Mi okozza a feszültséget a megvalósult és az eltervezett között?

Szemző Zsófia a kiállítás nyitvatartási ideje alatt Javító műhelyt tart, ahol a tárgyak mellett magunkat is megjavíthatjuk, többek között egy csoportterapeuta, egy varrónő, egy jógaoktató és egy ezermester segítségével. Eközben közösen gondoljuk tovább a hibázás és a javítási kísérletek viszonyát.

A kiállítás 2018. 06. 20. és 2018. 07. 10. között tekinthető meg.

Nyitva tartás keddtől szombatig: 16.00 — 20.00

Kurátor: Csatlós Judit és Juhász Anna

Fotók: Török Aliz, Hidegszoba Studio

 

 

 

Beyoncé, Jay-Z és a Louvre

Beyoncé és Jay-Z – más néven „The Carters” – június 16-án közzétett videóklipje újabb szintre emelte képzőművészet és zeneipar kapcsolatát. A pár a párizsi Louve-re falai közt forgatta le Apeshit című számának kisfilmjét, mely a pár első, Everything is Love címen futó közös albumján található. A klip a sztárpár mellett a felbecsülhetetlen értékű kollekció darabjaira fókuszál. A történelmi jelentőségű Louvre üres termeiben Beyoncé és Jay-Z, kortárs Ádámként és Évaként jelennek meg, akiknek köszönhetően a falon lógó műalkotások új kontextusban mutatkoznak be. A klip nem más, mint egy figyelemfelkeltő performansz, mely üzenete az, hogy a zenész párnak ugyanolyan joga van a Louvre-re falai közt lenni, mint az összes többi műalkotásnak. Erre utalnak a dal sorai is: „You know we deserve to be here.” A világhíres festményekkel és szobrokkal való interakció az aktív testbeszéd és a kortárs tánc nyelvén valósul meg, mely komplex rendszerének értelmezéséhez következő írásunk ad útmutatót.

© Youtube

Mona Lisa, 1503

Az első és utolsó beállítás központjában a művészettörténet leghíresebb alkotása, Leonardo da Vinci 1503-ben készült Mona Lisa-ja áll.  Ez a kompozíció egyértelmű utalás a pár 2014-ben, ugyanitt készült fotójára, de a klip esetében többről van szó, mint pillanatképről. A „Mona Lisa” ikonográfiához hasonlóan Beyoncé és Jay-Z ruházata is egyszerű, de hatalmat sugárzó, az adott kor stílusának megfelelő. De, ami még jobban megegyezik a mögöttük lévő műalkotással, az a pár arckifejezése, mely magabiztosságot, erőt, ezzel együtt nyugalmat sugároz. Szuggesztív testbeszédük, összeszorított ajkuk és előre néző tekintetük azt kommunikálja a nézők felé, hogy ők legalább olyan ikonikusak, mint „Mona Lisa” maga.

© Youtube

 

Napóleon megkoronázása, 1807

A folytatásban Beyoncé és táncosai háttereként nem más szolgál, mint Napóleon hivatalos udvari festője, Jacques-Louis David 1807-ben készített gigantikus festménye. A klip során a festő több képe is megjelenik, amely a pár klasszicista festő iránti tiszteletének bizonyítéka – A Horatiusok esküje (1784) mellett A szabin nők elrablása (1799) is szerepel a filmben, bár utóbbinak csak fel-felbukkanó részleteit látjuk, sosem a kép egészét.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért pont ez a festmény szolgál a tánc helyszíneként? A műalkotás maga azt a jelenetet ábrázolja, amint Napóleon a pápa szerepét átvéve megkoronázza saját feleségét, Jozefina francia császárnét. Mivel a klip kompozíciója szerint az énekesnőt kerül a központba, így övé lesz a megkoronázott nő szerepe. Ha felelevenítjük a tényt, hogy Napóleon volt a 19. század legnagyobb gyarmatosítója – aki legtöbb hódítását Észak-Afrikában vitte végre – a színes bőrű énekesnő pozíciója még szimbolikusabbá válik a történetben.

© Youtube

Madame Récamier portréja, 1800

Ez az alkotás szintén Jacques-Louis David festménye, mely 1800-ban készült. A kép Juliette Récamier-t ábrázolja, aki egy gazdag kereskedő feleségeként nem csak a korabeli Párizs egyik legnépszerűbb előkelősége volt, de ő utána kapta nevét a bútordarab is. A klip ezen kompozíciója különösen izgalmas, mivel a megjelenített parafrázisban Madame Récamier szerepét egy fehér kendő, míg a bútordarabét két színes bőrű hölgy veszi át. A kompozíció bemutatja azt, ami a festményen bár nem kapott helyet, az adott kor valóságában mégis szerepelt: két szolgálólányként pózoló táncost, akik elkendőzött fejükkel, nyugodt testhelyzetben ülnek a hölgy „lábainál”. A színes bőrű történelem az „Apeshit” videóklip egyik kardinális témája – az ehhez hasonló jelenetek szerepe, hogy megemlékezzen a régi korok csillogásának és gazdagságának néma, nem fehér bőrű szereplőiről is.

© Youtube

Szamothrakéi Niké, i.e. 2. század eleje

Ez a műalkotás évszázadok óta a szabadság, a hatalom és a győzelem egyetemes szimbólumaként él a művészet történetében. A klip szempontjából a kompozíció a pár személyes sikereinek és teljesítményének manifesztumaként szolgálhat. A Louvre honlapján lévő információ szerint a szobor egy vízi győzelem emlékére készült a hellenisztikus korszakban, így állítva párhuzamot a női test és a háború klasszikus értelemben maszkulin témájával. A klipben a szobor előtti lépcsősoron számos női test helyezkedik el, akik szinkronizált, erőt sugárzó mozgásukkal akár a feminizmus szimbólumai is lehetnek. A női testek központjában pedig nem más kap helyet, mint a győzelem modern megtestesítője, Beyoncé.

© Youtube

Milói Vénusz, i.e. ~130

A szintén görög klasszikus márványszobor Aphrodité, azaz a szépség és a szerelem görög istennőjét ábrázolja, így az alkotás a két fogalom mindenkori allegóriájaként maradt fent a művészet történetében. Ebben a beállításban Beyoncé – aki itt testszínű dresszben és összefogott hajjal jelenik meg – nem csak a görög szépségideállal állítja szemben önmagát, de fekete nőként megvalósított személyes győzelmét is kommunikálja.

© Youtube

Marie-Guillemine Benoist – „Portrait D’Une Négresse” 1800

A klipben többször is felbukkanó festmény a Louvre történetét és a film anyagát tekintve egyaránt nagy jelentőséggel bír. A kép egy, az igen kevés női festő keze munkáját dicsérő festmény közül, illetve ez a Louvre egyetlen 20. századi portréja, mely egy olyan színes bőrű hölgyet ábrázol, aki nem egy rabszolga, vagyis alárendelt személy, hanem egy tiszteletteljes nő, akit a maga egyszerű nagyszerűségében ábrázolt a festő. Ha figyelembe vesszük a tényt, hogy a Louvre gyűjteményében java részt fehér férfi mesterek által készített műalkotások szerepelnek, illetve, hogy Beyoncé szerepében egy szintén színes bőrű hölgy jelenik meg a múzeumban, a festmény igen fontos dolgokat képvisel a videóklipben.

© Youtube

Tanis-i Nagy Sphinx, i.e. ~2600

Nem meglepő, hogy Afrika után a Louvre falai közt található a világ egyik leglenyűgözőbb egyiptomi gyűjteménye. Ez a gránitból, körülbelül Kr.e. 2600-ban készült szfinx a múzeum legnagyobb egyiptomi alkotása. Az oroszlán testű és uralkodó arcú lényeg előtt a pár ugyanolyan méltóságteljesen jelenik meg, mint amilyen a szobor maga.

© Youtube

A Louve piramisa

A videóklip vége felé megjelenik a kínai származású amerikai építész Ieoh Ming Pei 1989-ben befejezett munkája is, amely a Louvre felújításának és bővítésének egyik legfőbb éke, a legismertebb újkori piramis. A múzeum és a város ikonikussá vált, üvegből és fémből készült szimbolikus építménye előtt Jay-Z pózol, ezzel megkoronázva a videóklipet.

 

I can’t believe we made it (this is what we made, made)

This is what we’re thankful for (this is what we thank, thank)

I can’t believe we made it (this a different angle)

Have you ever seen the crowd goin’ apeshit?

A teljes videóklip ITT látható.

 

Untsch Kata

Szelfikultúra és múzeumlátogatás – hol a határ?

Yayoi Kusama színpompás, térspecifikus installációit senkinek nem kell bemutatni. Magával ragadó, esztétikus terei után – melyek sorra járják a világ legnagyobb múzeumait – látogatók végtelen sora érdeklődik. Nem meglepő, hogy Kusama kreációi magasan vezetnek az Instagramon legtöbbet publikált műalkotások listáján – a közösségi oldalak hemzsegnek a „Souls of Millions of Light Years Away” vagy a „Fireflies on the Water” installációiban pózoló emberekkel. Tagadhatatlan, hogy a közösségi média térnyerésével művészetfogyasztási szokásaink is gyökeresen megváltoztak. Egy múzeumlátogatás manapság a látottak dokumentálása mellett egyet jelent azzal, hogy jelet adunk róla a világhálón is. „Ha nem posztoltad, meg sem történt” – szól a mondás. Vajon az, hogy a kultúra kortárs fogyasztói világhíres alkotásokkal pózolnak, elfogadott módja a művészettel való kapcsolatteremtésnek? Elképzelhető a kortárs múzeumélmény dokumentálás nélkül? Milyen hatása van vajon a selfiekultúrának a kortárs képzőművészetre? Aktuális cikkünk ezekre a kérdésekre keresi a választ.

Yayoi Kusama – “Souls of Millions of Light Years Away” © Tiffany Zau

Az elmúlt években egyre több olyan intézmény született, melynek elsődleges célja a húszas éveikben járó fiatalok, azaz a Z generáció szórakoztatása. Ilyen hely például az amerikai Museum of Ice Cream, a Colour Factory és az Egg House is, melyek mind Instagram-barát, pasztellszínű enteriőrökkel vonzzák a dekoratív képekre éhes, fiatal közönséget.

Maryellis Bunn @ the Museum of Ice Cream. © Forbes

A Museum of Ice Cream egy 2016-ban született kezdeményezés, mely első körben New Yorkban, 45 napig tartott, majd a hatalmas sikert követően Los Angelesbe, majd San Franciscóba és Miamiba utazott tovább. Az intézmény ötlete a 25 éves Maryellis Bunn fejéből pattant ki, aki Forbesnak adott interjújában kiemelte, hogy első számú célja a „millenials” közönség összekötése volt. A valóság pedig nem más, mint huszonegy, Instagram-díszletként berendezett terem, melyek dekoratív színekkel, trendi kellékekkel, tükröződő felületekkel, és színes részletekkel várják a fényképezkedni vágyókat. Bunn elmondása szerint a múzeum szó azért került a név végére, mert egy olyan címet kerestek, amit az emberek megértenek. Azt is kiemelte, hogy cége rendelkezik olyan múzeumi jellemzőkkel, mint a kulturális termékek kiállítása, a közösségformálás, valamint a design és a történelem ünneplése. Viszont ahelyett, hogy szemlélőként vennénk részt a művészetfogyasztás folyamatában, aktív résztvevőként használjuk a rendelkezésre álló tereket.

Museum of Ice Cream. Forrás: http://www.tronc.com/gdpr/southflorida.com/

A Brunn gyerekkori álmait megtestesítő szobákban fürödhetünk csillámporral teli kádban, lovagolhatunk unikornison vagy pózolhatunk óriás fagyik társaságában is. Brunn szerint a terek első számú funkciója az, hogy a résztvevőknek fergeteges és felejthetetlen élményben legyen részük, az apró adalék csupán, hogy mindeközben tökéletes Instagram-tartalom születik. New York-i debütálásakor 300.000 darab tizennyolc dolláros jegy fogyott el öt nap alatt, 5,4 milliós bevételt generálva. A következő állomásokon csupán két óra alatt keltek el a fél évre szánt jegyek, melyek már az eredeti ár több, mint duplájába, harmincnyolc dollárba kerültek. Ha a hatalmas bevétel nem lenne elég, Brunn kezdeményezéséhez olyan hatalmas szponzorok adták a nevüket, mint az American Express vagy a Tinder, és olyan világsztárok pózolnak „múzeumában”, mint Beyoncé és Jay Z, Katy Perry vagy Gwyneth Paltrow.

Kapcsolódó kép

Color Factory © Pinterest

Hasonló sikereket ért el egy másik lifestyle blogger paradicsom, a Color Factory kitalálója, Jordan Ferney is, aki egy több mint ezer négyzetméteres területen alakított ki színes, Instagram-barát tereket művészek és kreatívok segítségével. Elmondása szerint a kiállítóterek a hagyományos múzeumi designstruktúrát veszik alapul, amihez olyan adalékok társulnak, mint a tökéletes megvilágítás vagy az interaktív részletek, melyek hozzájárulnak közösségi médiában elért sikerükhöz. A cég első számú célja persze itt sem az, hogy az enteriőrök jól mutassanak az interneten, hanem hogy a résztvevőknek különleges élményekben lehessen részük. Ha eltekintünk a ködösítéstől, nem marad más, mint olyan mutatós terek sokasága, melyek arra születtek, hogy az Instagramon reprodukálódjanak újra és újra.

Kapcsolódó kép

The Egg House. forrás: https://www.teras.id/life/pat-14/53172/egg-house-instalasi-seni-serba-telur-yang-aesthetic-dan-gemes-banget

A tendencia csúcsa a szintén New Yorkban található The Egg House nevű intézmény, melynek központjában egy megszemélyesített tojás, Ellis áll. A koncepcióért felelős Team #Eggcelent kreatív csapat tagjai a NYU, a Parsons, az SVA és a Pratt Institute végzett művész, benső építész és marketing hallgatói, akik a tojás univerzális, mindenkit összekötő tulajdonságát hangsúlyozva alkottak egy olyan interaktív központot, ahol a tojásé, illetve az igen divatos „brunch” kultúráé a főszerep. A fotón dekoratívnak látszó hozzávalók viszont az Instagramon sokkal jobban mutatnak, mint a valóságban, vagyis a valós élmény sajnos nem ér fel a virtuális elképzelésekhez.

Kapcsolódó kép

The Selfie Museum. Forrás: https://www.lexpress.mu/article/329017/los-angeles-selfie-maintenant-son-musee

Az „art world” véleménye ezekről az intézményekről legalább annyira színes, mint maguk a fotogén enteriőrök. Vannak, akiket kicsit sem zavar az, hogy egy unikornisokkal és fagyikkal teli tereket a „múzeum” névvel illetnek, sőt, örülnek a fiatalok interaktív bevonásának. A másik tábor viszont semmi pozitívumot nem lát ezekben az üres terekben, ahol igazi élményekről szó sincs, csupán pózokról és látszatról. Az Artnet egyik kritikusa, Ben Davis szerint ezek a pop-up múzeumok nem csak hiúságunk táplálói, de a gyorséttermek kulturális megfelelői is. Véleménye szerint ezek olyan komoly erőket képviselnek, melyekkel a művészeti múzeumoknak muszáj felvenniük a versenyt.

© Mariah Tyler

A múzeum – hivatalos definíciója szerint – a kulturális javak tudományosan rendszerezett gyűjteményeit kezelő kulturális intézmény. Eszerint logikus lenne, hogy a kreatív csapatok által összetákolt mesterséges terek labdába sem rúghatnak a világ legnívósabb képzőművészeti alkotásai mellett. Ennek ellenére tisztán látjuk azt is, hogy a művekkel való szelfizés olyan mindennapi gyakorlattá nőtte ki magát, amit szégyenérzet nélkül folytat az emberiség nagy része. Ilyen szempontból a pekingi M WOODS jár az élen, amely „selfie stratégiájáról” hírhedt a művészeti intézmények körében. Ez a múzeum meghatározza a selfie készítés pontos helyszínét és idejét, így megelőzve az ezzel járó felfordulást olyan nagyszabású kiállításokon, mint amilyet nemrégiben Andy Warhol munkáinak szenteltek. Ennek ellenpontjaként jelenik meg a New York-i Metropolitan, amely nemes egyszerűséggel kitiltotta a selfiebotokat a kiállítóterekből. James Turrell kiállítása során, melyet a New York-i Guggenheimben tartott, fényképezési tilalmat vezettek be, mivel a térspecifikus fényinstallációiról híres művész alkotásának percepciójára kifejezetten zavaróan hat bármilyen külső fényjelenség. Ennek ellenére több mint ötezer kép került fel a műről a közösségi média különböző felületeire, a múzeum történetének legnépszerűbb online tartalmát hozva ezzel létre – illegálisan.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon a művészet szentélyeiben mára természetes lett ilyen módon interakcióba kerülni a műtárgyakkal? A művészeti tapasztalat leredukálódott a pillanat töredékére, melynek végeredménye csupán a semmitmondó fotóban és a rájuk kapott like-ok számában mérhető? Ha ebből a szemszögből tekintünk az eredeti kérdésre, a csillámporral teli kádban fotózkodás – mely papíron egy múzeumi térben valósul meg – még súlyosabbnak tűnhet, mint azelőtt. Egy másik hatalmas különbség a világ selfiemúzeumai és a valós művészeti értéket képviselő intézmények közt az, hogy ha az előbbibe látogatunk, mi magunk válunk a tekintet célpontjává, az ember maga avanzsálódik a „művészet” tárgyává, míg egy múzeumban jobb esetben a műtárgyakon van a fókusz. Emellett egy művészeti múzeumban nem árt alaptudással érkezni, az élmény intellektuális felkészültséget és ráhangolódást igényel, legjobb esetben a művészeti tapasztalat kihívás elé állítja a szellemünket és lelkünket egyaránt. Ezzel ellentétben a selfiemúzeumai olyan kiüresedett környezetek, ahol egy stresszes nap után elszórakoztathatja magát az ember – ha pedig így van, talán jobban tesszük, ha inkább egy romcommal foglaljuk el magunkat.

 

 

Untsch Kata