Fridvalszki Márk: An Out of this World Event IV.

Egyéni kiállítás, Horizont Galéria, Budapest
2019.03.14 – 2019.04.10
Megnyitotta: Kömlődi Ferenc (jövőkutató, író)
Közreműködik: Aleksandr Delev, Miklósvölgyi Zsolt
Fotók: Biró Dávid


Miklósvölgyi Zsolt: E is for Endgame

1967. május 20-a, Montreal, Kanada. A szerkezet renoválási munkái során a Buckminster Fuller által tervezett, Biosphere nevű biodóm műanyag bevonata koradélután tűz áldozatává esett. Hatalmas füstfelhő szállt a levegőben. A St. Helen szigeti Biosphere építmény, amely eredetileg az Egyesült Államok pavilonjának épült a 67-es montreali világkiállításra, egy olyan optimista és holisztikus világnézetet volt hivatott hirdetni, amelyben a természet és a technológia elválaszthatatlanok egymástól. Az épület idealisztikus megjelenése és kozmikus építészeti léptéke emellett egyfajta utópisztikus optimizmust sugárzott.

Ám ahogy Buckminster Fuller dómjának műanyag elemeiből a kémiai összetevők lassan elpárologtak, úgy illant el a derűsebb és harmonikusabb jövő ígérete is. Ugyanakkor az utópia, ahogy McKenzie Wark Renotopia című esszéjében érvel, még mindig él és virul, inkább csak összement. Fridvalszki Márk az An Out of This World Event negyedik felvonása során az utópia idő- és térbeli zsugorodására világít rá. A művész szerint a korai 90-es évekre az addigi, a különféle ellenkultúrákból eredő energiák, és a 60-as, 70-es évek ambíciózus utópisztikus víziói az acid rave szubkultúrák eufórikus pillanataiban találtak menedéket, mondhatni, ott tömörültek egymásba. Fridvalszki ennek megfelelően különböző installációkon, eseményeken, nyomatokon, kollaborációkon keresztül vázolja fel a múlt optimista futurizmusainak széles panorámáját.

Fridvalszki művészetének azonban nem célja egy olyan pozitivista történelmi genealógia létrehozása, ahol múlt, jelen és jövő mind-mind egy okozati összefüggés részei. Ehelyett a művek egy nagyobb techno-archeológiai assemblage részeinként tömörítik egymásba a különféle idősíkokat. Az An out of This World Event I-IV. a művész eddigi legösszefogóbb kísérlete arra, hogy rámutasson, miként aprózódik fel a kortárs kultúra a sosem beteljesült, tovatűnt jövő-víziók és az utópisztikus pillanatok következetesen szűkülő horizontja között.

Fridvalszki munkássága e tekintetben kapcsolódik Mark Fisher diagnózisához is, aki írásaiban egy “jövő nélküli kortársi állapotot” azonosít. Fisher szerint míg a 20. század kísérleti kultúráját egyfajta delírium kísérte, és úgy tűnt, hogy végtelen mennyiségű újdonság érhető el, addig a 21. századot elnyomja a végesség és kimerültség érzete. Nem érződik úgy, mintha a jövőben lennénk, illetve, úgy érződik mintha a 21. század még el sem kezdődött volna. Benne ragadtunk a 20. század csapdájában. … Ez az érzés ismerős lehet a sakkjátszma végjátékából, amikor már csak pár figura ismételgeti ugyanazokat a stratégiai lépéseket egymás után újra és újra a táblán. Ez az, amit Franco ‘Bifo’ Berardi After Future című könyvében a “jövő lassú eltörlésének” nevez, és ami szerinte valójában a 70-es, 80-as években kezdődött.

Szinte ironikus, ahogy a jövő fokozatos eltörlésének folyamata egybeesik a 90-es évek rave kultúrájának mind felerősödő-gyorsuló, eksztatikus ütemeivel. De amennyire vigasztalhatatlanul merülünk egyre jobban bele a rave-optimizmus egyszeri eufóriájába, annál inkább tűnik másnap elkerülhetetlennek a jövő teljes eltűnése. Ezért mondhatjuk azt, hogy Fridvalszki kísérteties poszt-rave diagnózisa kulturális kritikaként is működik, hiszen a “másvilági események” iránti szüntelen sóvárgás a legvilágosabb tünete egy olyan világnak, amelyben a jövőnek már nincsen helye.

Zsolt Miklósvölgyi: E is for Endgame

20th of May 1967, Montreal, Canada. Early afternoon during structural renovations, a fire burned away the transparent acrylic bubble of the geodesic dome called Biosphere designed by Buckminster Fuller. Giant smoke clouds were evaporating into the air.

The Biosphere building on St. Helen’s Island, the former pavilion of the United States, was supposed to represent an optimistic and holistic approach towards the planet where nature and technology are inseparable from each other. This ideal image of the building also embodied a certain utopist optimism in a cosmic architectural scale. With the chemical compounds of the plastic elements of Buckminster Fuller’s dome, the promises of a brighter and harmonious future have also burnt away.

But utopia, as McKenzie Wark argues in his essay entitled ‘Renotopia’, is still alive and well, it’s just gotten very small. In the fourth edition of his exhibition series ‘An Out of This World Event’, Mark Fridvalszki aims to point out how utopia has shrunk both in time and space. He suggests that by the early 90s, the countercultural energies, as well as the ambitious and imposing utopist visions of the 60s and 70s, have fled to and condensed into the euphoric moments of the acid rave subcultures. Through various installations, happenings, printed materials, and collaborative works, he draws up an impressive panorama of various optimistic futurities from the past.

But Fridvalszki’s art doesn’t want to create a positivist historical genealogy where past, present, and future are part of a causal chain. Instead, his artworks are part of a larger techno-archeological assemblage where various time planes exist together in a compressed form. ‘An out of This World Event I-IV.’ was so far his most profound artistic attempt to show how contemporary culture is shredded between the never achieved, preceding visions of lost futures and the continually narrowing horizons of utopistic moments.

In that regard, Fridvalszki’s art can be related to Mark Fisher’s diagnosis of our futureless contemporary conditions. As Fisher argues, “(w)hile 20th-century experimental culture was seized by a recombinatorial delirium, which made it feel as if newness was infinitely available, the 21st century is oppressed by a crushing sense of finitude and exhaustion. It doesn’t feel like the future. Or, alternatively, it doesn’t feel as if the 21st century has started yet. We remain trapped in the 20th century…” Indeed sometimes it feels like as if we were trapped in a chess endgame where only a few pieces left on the board repeating the exact same strategic pattern over and over. This is what Franco ‘Bifo’ Berardi in his book entitled ‘After Future’ calls as “the slow cancellation of the future” that started during the 70s and 80s.

It’s almost ironical how the process of the slow cancellation of the future coincides with the ever-accelerating speed of the ecstatic beats of the 90s rave culture. But the more inconsolably we immerse ourselves into the instantaneous euphoria of rave-optimism, the more inevitably will look like the disappearance of the future on the other day. And that’s exactly why Fridvalszki’s party-hauntological diagnosis also implies a cultural critique, as the ceaseless craving for “an out of this world event” is an unequivocal symptom of a world without any future.

Fashion Week Photo Diary

A Hundarian Fashion and Deshign Agency nem titkolt célja, hogy a Budapestet a közép-keleteurópai régió divat és design fővárosává tegyék ezzel is emelve az országimázst. Ennek eléréséhez kulcsfontosságú kellék – az immáron BCEFW néven futó – évente kétszer megrendezésre kerülő divathét. A HFDA igyekezete kifizetődni látszik, ugyanis idén nem csak a hazai szakma, hanem a nemzetközi divatvilág előkelő szereplői is helyet kaptak az első sorban. A Várkert Bazárban többek közt tiszteletét tette a Diet Prada két alapítója, Lindsey Schuyler és Tony Liu, a Vogue Hong Kong online szerkesztője, Declan Chan vagy a Dazed és Allure újságírója Kristen Bateman is. Külön érdekesség, hogy a kifutón megjelenő összeállítások megkomponálásában a Vogue Italia stylistja Giulio Martinelli nyújtott szakmai tanácsadást. 

Szombaton az Artlocator is ellátogatott a rendezvényre, a közönség soraiból és a kulisszák mögül egyaránt figyelemmel kísérve az eseményeket. A bemutatott ruhákat leginkább a frissesség és változatosság jellemezte, legyen szó akár Tomcsányi Dóra alkotásainak letisztult, nőies könnyedségéről, vagy a cseh Laformela szofisztikált szabásairól, kísérletező anyag és formavilágáról. A nap legérdekfeszítőbb pillanata azonban Fábián Kis-Juhász prezentációja volt, amely nézőit egy gyönyörű, groteszk tündérmese dimenziójába röpítette. Fábián ruhái leszámolnak a formai konvenciókkal, és nem csak egy, a berögződéseket eltörlő tervezői képzeletről tanúskodnak, hanem finom iróniával a közízlést is provokálják. A ruhákkal Magyar Eszter sminkjei léptek érdekfeszítő kölcsönhatásba.

A közel negyven tervező munkássága, a gördülékeny szervezés és segítőkész staff figyelemre méltó, csakúgy, mint a Várkert Bazár impozáns termei. Mind ezek ellenére az üres sorok melyeket show kezdés előtt öltöztetők, sminkesek és szabadjegyesek töltöttek meg, sokat elárulnak. 

Az Artlocator fotó naplójában megjelenő márkák: 

Tomcsányi

Fábián Kis-Juhász

Celeni

La Formela (CZ)

Romani

Chatty (CZ)

When sexuality meets English humour – Liam Fallon interview

Liam Fallon a manchesteri kortárs művészeti szcéna egyik nagy reménysége. Hamvas kora ellenére már több országban volt csoportos és egyéni kiállítása, galériák keresik fel kiállítási lehetőségekkel, több egyetemi és egyetemen kívüli díj nyertese és még csak most jelentkezett a londoni Royal Academy of Art MA képzésére. Az angol kortárs művészeti közeg vízfejűségét erősíti, hogy egy-két kivételtől eltekintve szinte minden művészeti szakember azonnal Londonba küldené a fiatal Fallont.

Liam Fallon is one of the most promising talents in the contemporary art scene of Manchester. In spite of his young age, he had numerous exhibitions alone and with others in several countries, galleries approach him with potential exhibition concepts, his work was honored with several university awards and other prizes – and he applied for the MA at the Royal Academy of Art in London only recently. Nothing signals better the concentrated nature of the British contemporary art scene that almost every single art professional wants to send the young Fallon to London immediately.

Praxisában leginkább a queer kultúra elemeit, a szexuális szabadság fogalmát térképezi fel a közterek és privát terek kapcsolódási pontjain keresztül. Sokszor pop art hangulatú szobor kompozíciói és installációi egyik fő eleme a szentimentalizmus. Említetted, hogy munkáid szorosan kötődnek az érzelmekhez. Kifejtenéd ezt egy kicsit bővebben?

Néhány évvel ezelőtt olvastam Henri Lefebvre „Production of Space” című könyvét, amelyben a monumentalitásról értekezett, szerinte egy tér akkor tekinthető monumentálisnak, ha olyan érzelmi értékek jelennek meg benne, mint a szeretet, vágy, érzékiség és veszteség. Hosszú ideig a gyakorlatomat arra használtam, hogy felfedezzem a queer kultúrát, csodálattal hallgattam mások történeteit, a saját tapasztalásomat nélkülözve, szépen lassan megalkottam egy alternatív teret a fejemben, a hallott történetek alapján. Így teremtettem kapcsolatot az említett érzelmekkel. Az idő múlásával a dolgok nyilvánvalóan megváltoznak, és bár még mindig mások történeteire és tapasztalataira támaszkodom, a gyakorlatom sokkal személyesebbé vált. Tavaly beleszerettem valakibe életemben először, és ez nagy hatással volt az életemre és a gyakorlatomra abban az értelemben, hogy végül elkezdtem megérteni az emberek nekem mesélt történeteit, azokét, akiket annyira csodáltam, és segített nekem is, hogy egyértelműbben azonosíthassam az általam létrehozott alternatív teret, és a saját művészi gyakorlatom által felfedezni kívánt tér határait is.

In his works, he maps out mainly the elements of queer culture and the definition of sexual freedom through the points connecting public and private spaces. One of the main components of his frequently pop-artsy statue compositions and installations is sentimentalism. You mentioned that your work is deeply connected to sentimental values. Could you talk a little more about that?

A few years ago I read Henri Lefebvre’s the ‘Production of Space’. There, he spoke about monumentality stating that space could only be regarded as monumental if a particular presence of sentimental values such as love, yearning, sensuality, and loss is palpable in it. For a long time, I was using my practice to explore queer culture. As I wasn’t physically able to do so, I found a great deal of comfort and admiration in other peoples stories and the sentimental values that I could get from them. As a consequence, I slowly but surely built an alternative space within my head that I could engage with and experience with these sentimental values without physically having to do so. After a while, things obviously change and even though I still rely on the stories and experiences of others, my practice has started to become more personally involved. Last year, I fell in love with someone for the first time and it has had the most profound impact on my life and my practice in the sense that I finally began to understand the stories of those people that I so greatly admire but it also helped me to gain clarity in identifying the boundaries or the periphery of not only this alternative space that I’ve created but also in identifying the boundaries of what I’m ready to explore within my practice.

A kerámia készítésről híres Stoke on Trent városából származó művész munkái figyelmes és pontos felépítése is bizonyítja Fallon kézügyességét. Munkái kivitelezésében fontos szerepet játszik építő mester felmenőitől és a wedgewoodi gyárban dolgozó nagyszüleitől kapott hozzáállása az anyagok kézi megformálását illetően. Az intuíció nagy szerepet játszik munkáidban?

Igen nagyon is, de sok kritikát kaptam érte az egyetem alatt, azt mondták nem kísérletezem eleget. Ezen a ponton az én érvem az volt és még mindig az, hogy ha egy ötlet vagy egy munka pontosan olyan amilyennek szánod, akkor miért kell még tovább folytatnom a látványterv finomítását? Sok művész, akiket csodálok, művészeti gyakorlata a feltáráson és a „még nem tudom” kérdésen alapul, és el tudom képzelni, hogy ez egy nagyon felszabadító munkamódszer, különösen, ha munkái kizárólag az anyagok köré épülnek. Vannak, akik a felfedezés folyamatával szeretnék megválaszolni saját kérdéseiket – mi történik, ha ezeket a fadarabokat egymáshoz ragasztom, az egészet felaprítom, majd újra összeillesztem. Az érdeklődésem nem abban rejlik, hogy erre a kérdésre megtaláljam a választ, hanem abban, hogy az anyagok hogyan tudnak elbeszélni egy történetet, amely a saját intuíciómból származik.

Fallon’s manual dexterity is also proven by the accurate and attentive structure of the works of the artist, who originally comes from Stoke on Trent famous for ceramics. His attitude towards shaping materials by hand plays a significant role in making his works, which he inherited from his grandparents having worked in the factory of Wedgewood as well as his ancestors working as masters in construction. Does intuition play a role in your practice?

Very much so but I got criticized for it in art school and I was told that I wasn’t experimenting enough. At that point, my argument was and still is that if a piece or an idea for a visual does exactly what I wanted it to do then why would I still need to pursue the visual for it? Many artists that I admire have a practice which is based on exploration and a question of ‘not yet knowing’. I can imagine that’s a very liberating way of working, especially if your work is solely based on materials, for example. Some people like to answer their own questions through discovery: what happens if I glue these sheets of wood together, chop it all up and then glue it back together? My interests don’t lie in trying to find the answer to that – I’m interested in the way how materials can engage in telling a story and tell the exact story that comes from my own intuition.

Főként szobrokat és installációkat készítesz, kipróbálnál más médiumokat is, mint a video vagy hang installáció?

Ez lenne a következő lépés, igen. Játszadoztam ezzel az ötlettel elég sokáig és nem tudom teljesen lerázni magamról a gondolatot. Hatalmas rajongója vagyok Robert Wilsonnak az amerikai kísérleti színházi rendezőnek, és mostanában olvastam a munkájáról, amely arról ír, hogy a színház díszletek és tárgyak a főszereplői a darabnak, és a színészek csak asszisztálnak a darab narratívájának kibontakozásában. Úgy éreztem, hogy ez igazán rezonál velem, ahogyan a saját munkámat látom – általában olyan tárgyak és struktúrák konstellációjából áll, amelyek érzelmeket vagy különböző érzelmi értékeket idéznek elő, és ezáltal antropomorfizálja az objektumokat, amelyek teljes mértékben az emberekről szólnak, anélkül, hogy fizikailag utalnának rájuk.

You mainly make sculptures and installations, would you like to test different media, like video or sound installations, in the future?

I would say that is my next step, yes! I’ve been toying around with an idea for quite some time and I can’t shake it off at all. For quite some time I’ve been a huge fan of Robert Wilson who is an American experimental theatre director. I read something recently about his work, in which his theatre sets and the objects which are used within the sets become the protagonists on stage and it’s the actors who assist in the delivery of the narrative. I thought that this really resonated with me, with the way I see my own work – it is normally a constellation of objects and structures, which evoke emotion or different sentimental values, and by doing so, it anthropomorphizes the objects, which will entirely be about people without even physically referencing them.

Everyday Exotic – Sárvári Zita interjú

Benczúr Emese, Everyday Exotic exhibition, courtesy of the artist and Société Budapest, photocredit: Bíró Dávid


Az Everyday Exotic a Société Budapest első kiállítása. Milyen koncepció alapján válogattad össze a művészeket és munkáikat?

A Société Budapestet egy olyan térnek gondolom, ahol olyan szubkulturális ügyek, mint a kortárs képzőművészet, teret és nyilvánosságot kaphat. Az én kurátori felfogásom szerint népszerűsíteni kell a képzőművészetet és minél több emberhez eljuttatni. Nyilván ez egy általános, már unalomig ismételt proxima. A képzőművészetnek szórakoztatnia kell és élményt kell nyújtania, és én keresem azokat a fórumokat, ahol megtalálhatom azt az egyszerre szakmai és egyszerre popularizáló arany középutat, ahol ezért a célért tehetek. A Sociétében megtaláltam ezt. Nagy jelentőséget tulajdonítottam a válogatáskor annak is, hogy fiatal és friss képzőművészeti állásfoglalásokkal ismertessem meg a Société közönségét, hogy olyan, a nemzetközi karrier küszöbén várakozó művészeket hozzak be a házba, akik nagy valószínűséggel a jövő megkerülhetetlen alkotói lesznek. Fontos volt számomra a meghökkentés is, és a közönség komfortzónájából való kibillentése, de ugyanúgy figyeltem a líraiságra, a történetiségre, és a kritikai üzenetek burkolt megfogalmazására is.


Ulbert Ádám, Everyday Exotic exhibition, courtesy of the artist and Société Budapest, photocredit: Bíró Dávid

Milyen volt ebben a nem szokványos térben elhelyezni a tárgyakat?

A Société Budapest terei nagyon speciálisak, belsőépítészetileg pontosan kitaláltak, és multifunkcionálisak. Nagy kihívás ebbe a térbe kiállítást rendezni, de számomra éppen ez az érdekes benne. Örülök, hogy a művészek is nyitottak az ilyen jellegű kollaborációkra és értik, hogy egy ilyen, a hagyományos intézményi keretrendszerből tett kitöréssel, sokkal több emberhez juttathatják el az üzenetüket. Nyilván itt egy folyamatosan cserélődő kiállítási anyagról beszélünk, amihez nem lehetett alakítani a teret, így maga a kiállítás alkalmazkodik ahhoz. Az állandó műtárgyak esetében, amelyek a Société Budapest formálódó gyűjteményi anyagát jelentik, azonban minden esetben együtt gondolkodtunk a belsőépítésszel, hiszen ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a műtárgy szervesen illeszkedni tudjon a környezetébe.


Habima Fuchs, Győri Andrea Éva, Everyday Exotic exhibition, courtesy of the artist and Société Budapest, photocredit: Bíró Dávid

Mi volt a fő rendező elv a kiállítás létrehozásában?

Hogy a több emeleten, váratlan helyeken felbukkanó műtárgy és tér úgy alkalmazkodjon egymáshoz a legorganikusabban, hogy végül egy teljes egész álljon össze a látogatók fejében.


Keresztes Zsófia, Everyday Exotic exhibition, courtesy of the artist and Société Budapest, photocredit: Bíró Dávid

A kiállításhoz kapcsolódóan indult egy artist talk programsorozat, mesélnél erről egy kicsit?

Az artist talks sorozatok amellett, hogy a művészet, mint jelenség, a művész, mint karakter, vagy a műtárgy, mint termék mögé engednek bepillantást, olyan témákkal is foglalkoznak majd, mint a képzőművészettel és az iparművészettel egyaránt kacérkodó alkotók ‘határátlépései’, vagy a két alkotóterület különböző kreatív kollaborációi. De olyan a képzőművészettől látszólag távolabban elhelyezkedő témákat is érintünk majd, mint a social responsible design, vagy a make-up brutalism.


Svetlana Fialova, Everyday Exotic exhibition, courtesy of the artist and Société Budapest, photocredit: Bíró Dávid

Mit tekintesz a beszélgetések legfőbb feladatának?

Ezek a beszélgetések olyan események, amiken a környezetedben aktív, kreatív nyitottságú alkotókkal ismerkedhetsz meg. A művészeti témájú panelbeszélgetéseknek, akárcsak a kiállításoknak is, a célja, hogy eljusson a művészet és a mögötte lévő történet egy szélesebb közönséghez. A Société Budapest tulajdonképpen kihasználja a lehetőségeit, és egy kulturális mecenatúra keretében példaértékűen emeli be szórakoztató programjába a magasművészet elemeit, irodalmat, képzőművészetet egy perspektivikus közösségformálás jegyében.

További képek

Kiállító művészek:

Benczúr Emese (HU), Ember Sári (BR-HU), Svetlana Fialova (SK), Habima Fuchs (CZ), Győri Andrea Éva (HU), Keresztes Zsófia (HU), Kiss Adrian (HU-RO), Olga Micinska (PL), Moizer Zsuzsanna (HU), Ulbert Ádám (HU)

Kurátor: Sárvári Zita

Neon és kilencvenes évek a divathét szezonban

Kilencvenes évek. Már lassan húsz éve véget ért, de egyszerre érződik jelenkornak és történelemnek. Fukuyama elméletének ellenére a történelmi fejlődés nem ért véget ekkor, de az évtized korszellemét mindenesetre meghatározta. A kilencvenes évekhez való nosztalgikus visszatérésen túlmutató újragondolás és inspiráció szerzés igen gyakori. Az évtized sokak számára aranykort, a fiatalság, gondtalanság és az ugrásszerű technikai fejlődések kezdetének ártatlan, idealista éveit jelentik ma is.

Szemügyre véve az elmúlt pár szezon kifutóit, egyértelmű, hogy a nyolcvanas és kilencvenes évek divatja visszatért. A haute couture világától egészen a fast fashion óriások polcaiig, gyakran tűnnek fel a kilencvenes évek összetéveszthetetlen ruhadarabjai. A nyolcvanas évek extravagáns, túlzó stílusfelfogása után a következő évtized divatja mintegy ellenreakcióként visszatért az egyszerűséghez. Seattle és a Nirvana nevétől elválaszthatatlan grunge mozgalom öltözete nem csak a mindennapok viseletét határozta meg, hanem Mark Jackobs és Calvin Klein nevével fémjelezve a high fashion alakulását is befolyásolta. A kilencvenes évek második felétől pedig a rave kultúra sportos sziluettjei és susogós neonjai domináltak. A kor meghatározó volt a divatipar alakulásában. A címlapokat és kifutókat a Power Five uralta, akik megteremtették a mai értelemben vett supermodel fogalmát. Linda Evangelista vagy Cindy Crawford nem csak márkák, hanem az évtized arcai is lettek. Az alul öltözöttség stílusos lett, szaporodó street wear márkák, tépett farmerok, mintát-mintára halmozó outfit-ek, testhezálló darabok, bucket hat, és heroine chic is mind ide kötődnek.

Milánótól New Yorkig, a divatházak egyöntetűen ünnepelték a kilencvenes évek formáit és színeit, kiemelt szerepet tulajdonítva a neon árnyalatainak. A 2018-as trendek nyugodt, minimalista színeit és formáit nézve, a fordulat várható volt. 2019 első divathetei dekoratív, kísérletező anyagokat, zsúfolt mintákat, pimasz neonokat és kortalan csillogást hoztak a ready-to-wear világába.

Saint Laurent

A párizsi divathét Saint Laurent divatbemutatón a neon kapta a főszerepet. Anthony Vacarello alkotásai szertelenek és extravagánsak, minden részletében. A mozgalmas textúrák és vibráló színek hatását a kifutó UV fénye hatványozta.

Versace

Donatella új kollekciójának ereje alkotója személyiségéből ered. A színek, minták, anyagok összevisszasága egységes képet eredményez, rafinált, pazar részletek gazdagítják a szetteket. Olyan kilencvenes évekbeli motívumok tűnnek fel, mint a spagetti pántos ruha és tapadós póló kombó vagy az ugly sneakers, és persze a nélkülözhetetlen neonok.

Marine Serre

Marine Serre kísérletező, provokatív munkássága a kortárs divat egyik legizgalmasabb jelensége. Az új ready-to-wear kollekciója az apokaliptikus jövőbe vezet minket, miközben a nyolcvanas-kilencvenes éveket is megidézi.

Jacquemus

Letisztult formák és anyagok, kifinomult játékosság jellemzi a kollekciót. Az kilencvenes évek oversized darabjai ötvöződnek a modern eleganciával, melyeknek nagyon jól áll a neon színek kihívó ereje.

Christian Dior

A bucket hat a Dior kifutóján játszik új szerepeket. Maria Grazia Chiuri a grunge motívumait gondolja újra a házra jellemző feminin dimenziókban. A kollekció lezser, nőies és nem utolsó sorban előhívja a Nirvana és Courtney Love lázadását is.

Emporio Armani

A fekete és piros éles kontrasztja visszatérő eleme a kollekciónak. Erős színek, gazdag anyagok és kifinomul sikk uralja a kifutót. School girl chic és a kihagyhatatlan chooker csempésznek nosztalgiát a részletekbe.

Kiko Kostadinov

Kiko Kostadinov alkotásai a grunge szellemiség jegyében készültek. A hanyag, koptatott, tépett felületek és genderless, túlméretezett fazonok le se tagadhatják inspirációjukat. Amennyiben high fashion márkaként a rebellitás nem lenne egyértelmű, a fotósorozat biztosan meggyőz bennünket a kollekció társadalomkritikus hangvételéről.

Mayer Zsófia

Pauer Gyula emlékére

Ma 78 éve született Pauer Gyula, a hazai neoavantgard egyik legfontosabb művésze, sokoldalú gondolkodó és újító, a művészet helyzetére folytonosan reflektáló alkotó. Életművének sokoldalusága miatt csupán néhány mozzanatot emelnénk ki munkásságából. A nagyközönség számára valószínűleg a budapesti holokauszt-emlékmű, a Cipők a Duna-parton alkotójaként ismert, ugyanakkor az utókor megítélésében az úgynevezett pszeudo munkái foglalják el a legfontosabb helyet életművében. Az 1970-es évek elején, a megtévesztés művészetének fogalmából megszületik a pszeudo szobrászat koncepciója, amely a későbbiekben univerzummá tágul egy olyan korban, amely kísértetiesen hasonlít jelenünkre.

Pszeudo, 30×40 cm 1970-1971. papír, festék, szórópisztoly, Beke László tulajdona

Pauer Gyula a hetvenes évek elején számos alkalommal vesz részt különböző tárlatokon az „újraéledő avantgardistákkal”, amelynek állandó botrány a következménye. A balatonboglári kápolna műteremből elinduló kiállítások egyik fő alakjává válik, kiveszi részét a körülöttük kialakuló konfliktusokból is. Ez idő tájt Aczél György kultuszminiszter által létrehozott tipológia irányította a hazai művészek életét. Az érvényben lévő „3 T” elve, „tűrni, tiltani, támogatni”, mindenben befolyásolta a művészeti élet alakulását.

Képtalálat a következőre: „nagyatádi tüntetőtábla erdő”
Pauer Gyula, Tüntetőtábla-erdő, Nagyatád, 1978. © Artpool

A művész az 1970-es évek végén alkotja meg életművének a Kádár-korszakhoz köthető legfontosabb darabjait. Elkészül a nagyatádi Tüntetőtábla-erdő, a Híres Nagyatádi Pszeudo Fa, felesége Emma modellt áll a készülő Maya szoborhoz. Létrejön a Pszeudó Színpad és megismerkedik későbbi kollégájával és jóbarátjával, Érmezei Zoltánnal. Elkészít több jelentős konceptuális munkát, mint az Elképzelés művek, Beke László barátja és kollégája kezdeményezéséből megszületik  a Műgyűjtési akció, majd egy pszeudo körlevél 13 magyar művésznek, amelyben csoportos öngyilkosságra hívja fel többek között: Attalai Gábort, Bak Imrét, Csiky Tibort, Erdély Miklóst és Szentjóby Tamást, az úgynevezett – Halál projekt.

A nap sötétben van, 1976 fotókollázs, 15 x 9,8 cm

1983-ban műtermet vásárol az Egyetem téren, ez lesz az ikonikus Péntek esték helyszíne, ahol barátaival, a művészeti szcéna fontos egyéniségeivel összegyűlnek, nagy vendégeskedést tartanak a művészet helyzetéről való diskurzus mellett gombfocimeccseket játszanak. Ekkoriban készíti el Szépségakció című munkáját is, amely szintén áldozatul esik a rendszer, illetve a közvélemény kritikájának. A nyolcvanas évek második felében további filmekben vállal látványtervezést és kisebb szerepeket is.

„Álomrekonstrukció (Álmomban csíkos arccal fölfelé néztél, fátyol volt a fejeden és egy porcelánkutya volt a kezedben)”

A rendszerváltással a megváltozott politikai és társadalmi viszonyok között okavesztettnek érzi művészeti ellenállását, az általános bizonytalanságérzet mellett mégis döntő fontosságúnak érzi alkotói aktivitásának érvényre jutását. Rengeteg kiállításon vesz részt, sosem múló energiával alkot. Felkérik a Képzőművészeti Főiskola egyetemi tanárának, előadásain megtelik az előadóterem. Sikeres és közkedvelt tanár itt is, éppúgy, mint később a Színművészeti Főiskolán, ahol kommunikációs rajzolást tanít a hallgatóknak.

„A PSZEUDO magyar megfelelői: ál, hamis, nem valódi, valódinak látszó” (…) “A PSZEUDO addig egzisztál, amíg a látszat igazi tényező, és viszont.”

Tüntetőtábla-erdő, Nagyatád, 1978.

Munkásságának talán legnagyobb jelentősége a már említett “pszeudo művészet” fogalmának bevezetése volt. Pauer, először pszeudo szobrászatával, konceptuális munkáival később festészetével a műtárgyak ábrázolásának valóságát kérdőjelezi meg. Az észlelés és a valóság örökkön összeegyeztethetetlen tapasztalatára emlékezteti a befogadókat.

Az Első Pszeudó Manifesztumban, amelyet Pauer 1970-ben adott ki, elsősorban a szobrászat vonatkozásában fogalmazta meg tételeit. A művész a pszeudo fogalmának gyökereit az op-artban és a minimal artban jelölte meg. A művészet megtévesztő, a szemet becsapni kívánó, ál voltára akarta felhívni a figyelmet.

Pauer Gyula: Utcakô és pszeudo mása, 1971–1972 eleje

A megtévesztés fő célja maga a lelepleződés, a látszat, a hamis képzet tettenérése. A művész nem becsapni, hanem elbizonytalanítani akarja a nézőt. Fel kívánja hívni a figyelmet érzékszerveink pontatlan érzékelésére, arra, hogy amit szemünk és érzékelésünk először talán igaznak ítél, az mégsem bizonyosan valódi. A hazugság problematikája egészen gyermekkora óta foglalkoztatta a művészt. Újabb és újabb kérdésfelvetésekkel próbált közelebb jutni a művészet feladatának és a moralitás fogalmának kapcsolatához. Olyan kérdések, mint: mi a művész feladata? Olyannak látjuk a dolgokat, mint amilyenek valójában, vagy mint amilyennek mi látjuk őket? A művészet állandó eszköztárát a hazugságban látta érvényesülni. Minden művészet hazudik, olyan jelenségeket láttat a befogadóval, amelyek valójában nem léteznek. A világ megismerhetetlensége és az érzékelés viszonylagossága állandó kulcspontja műveinek.

A szamizdat halálos szabadsága, 2009. 150×120 cm, akril, lakk,
vászon

Az évek teltével egészsége romlani kezd, 2001-ben elveszíti járóképességét, 12 hónapra kerekesszékbe kényszerül. Az elkövetkezendő években visszavonultabb életet él, kevesebb kiállításon vesz részt, de egyre jobban díjazzák munkásságát. 2005-ben Kossuth-díjat kap és megrendezi nagyívű retrospektív kiállítását a Műcsarnokban. Szőke Annamária művészettörténész szerkesztésében megjelenik a Pauer katalógus, amely részletesen összegzi eddigi munkásságát. A következő években a festészet felé fordítja energiáit, új műveinek a „Pszeudo Festmények” gyűjtőfogalmat adja az utókor. A festményeket sokszor munkatársával és barátjával Rauschenberg Jánossal készíti. Alkotásait három csoportra osztja: radikális képek, mágikus minimal és pszeudoreal munkák. Élete utolsó éveiben egyre romló egészségi állapota távol tartotta a társasági élettől. Pauer Gyula élete utolsó percéig méltósággal viselte betegsége okozta megpróbáltatásait, egészen 2012. október nyolcadikán bekövetkezett haláláig.

Tünde Újszászi – Objects

Topics which Újszászi is exploring in her oeuvre are the illusion of permanence and the ever-changing nature of all our surroundings, which she examines through large-scale, woven installations and series of paintings. Újszászi’s primary inspiration is the material itself and the possibilities it beholds. She is particularly intrigued by the process of creating forms and objects and the way in which these pieces occupy the space. A state of void space where there is no compliance.

That is the realm in which I can immerse and experience unconditional freedom. It encourages me to explore my inner visions. The process and the act of creation is what inspires me. Because of its structural nature, weaving is an important tool of expression in my practice. I create forms and images which I can approach in this empty space.

/Tünde Újszászi, 2019/

Her installation works, through the use of special weaving techniques and small canvas foldings, express the desire to preserve and to stop time, as a way to overcome her fears of the unknown and passing away.

Tünde Újszászi conducted her studies at Moholy-Nagy University of Art and Design Budapest (MOME), where she graduated with an MA Textile Designer degree. During this period, she also had the chance to spend a semester at the Aalto University in Helsinki, which further enriched her scope of vision and helped in forming her visual language. She continued her academic path as a student of the Arts and Design Education department finishing with a master’s degree.

Her works were featured in several group exhibitions in Helsinki, Munich, Prague, Lugano, Guimarães and one of the works became part of a public collection of the Contextile Biennial, Guimarães, Portugal. Tünde Újszászi was born in 1987 in Szentes, Hungary, and currently works in Budapest.

February 16th to April 10th, 2019
Galerie Pugliese Levi, Berlin

Lassnig und Rainer – Early Works

Maria Lassniget és Arnulf Rainert Ausztria legsikeresebb művészei között tartjuk számon. Rainer idén tölti be a kilencvenedik életévét, az öt éve elhunyt Lassnig, pedig most lenne százéves. A két alkotó először 1948-ban találkozott Klagenfurtban. A találkozást követő néhány év mindkettőjük művészi útkeresésében meghatározó időszaknak bizonyult.

A linzi Lentos Kunstmuseum a két művész karrierjének korai szakaszát tárja fel, a párhuzamok és kölcsönhatások bemutatása köré szerveződve. A kiállított munkák egyaránt reprezentálják a metszéspontokat, valamint az önálló alkotói folyamatokat is.

A fiatal Lassnig és Rainer radikálisan szakított mindenféle művészeti tradícióval. A gyors átalakulás és a progresszív irányzatok felé fordulás, élesen körvonalazódik ki a korai munkáikban. A kísérletezés ezen szakaszában teremtették meg későbbi alkotói hangjuk előfeltételeit, amely később széleskörű elismerést hozott számukra. A két művész élete nem csak magánéleti szinten kapcsolódik össze. A pályakezdés éveiben az egymást ért és az egymástól kapott impulzusok mindvégig kulcsfontosságúak maradtak.

1948-ban Rainer ellátogatott Lassnig klagenfurti műtermébe, ami az akkori művészeti szcéna egyik csomópontja volt. Kapcsolatuk hamar intenzív szellemi és alkotói kölcsönhatásban teljesedett ki. Lassnig és Rainer ekkoriban a szürrealista irodalom és képzőművészet hatása alá került.

Két évvel később Lassnig és Rainer kreatív munkája Párizsban a Galerie La Dragonne kiállításán, következő fordulópontjához érkezett. Az absztrakt expresszionizmus új távlatokat nyitott kettejük festészete előtt, amely innentől az informel és a szürrealizmus közti nüanszokban találta meg identitását.

Lassnig non-figuratív művei kevéssé reduktívak, alkotásai mindinkább a végsőkig koncentrált kompozíciók létrehozását célzó aktusként értelmezhetőek.

Rainer Jackson Pollock és Georges Mathieu tevékenységéből merít inspirációt. Egyszer expresszív és spontán gesztusok, lendületes vonalak alkotnak egy plasztikus, absztrakt világot, máskor sík és térbeli tanulmányok készülnek a színek és geometrikus formák szabta határok közé tömörítve.

Lassnig 1954-ben visszatért a tanításhoz a bécsi  művészeti akadémiára. Ekkori munkáit saját maga is a tasizmus művei közé sorolja. Ahogy Lessing új toposzok felé fordult, beállításai fellazultak, színei élénké váltak. Lassnig a saját testét teszi meg alkotásai fő témájává. A test felfedezésével párhuzamosan vizsgálja meg az én és környezetének pszichoszomatikus viszonyát is. A folyamatos stílusváltás ellenére, Lassnig a továbbiakban is visszatért a figurális ábrázoláshoz, ami az absztrakt formát és színhasználatot ötvözve Lassnig védjegyévé vált.

Az 1954-es év Rainer művészetében is újat hozott. Ekkor, a lázadás jegyében született meg az Übermalung motívum. Rainer már kész képek jelentésrétegét duplázza meg, amikor azokat egy áthatolhatatlan festékréteggel önti le. Itt a kép ellenséges felület, amelyet Rainer ahelyett, hogy elpusztítana, destruktív szándékát kihangsúlyozva alakít át.

Lassnig és Rainer idővel eltávolodtak, Lassnig később Párizsban és New Yorkban is élt, Rainer Ausztriában alkotott tovább, azonban, ha külön utakon is, a két művész fontos szerepet játszott az avantgárd Ausztria kibontakozásában.

Mayer Zsófia

Az Artlocator rendhagyó Valentin napi watchlist-je

Szeretettel ajánljuk az alábbi filmeket mindenkinek, aki idén a megszokott romkom filmek nézegetése helyett tartalmasabb időtöltésre vágyna. A csöpögős romantikát felváltja az egyén és a közösség diszharmóniája, a happy endet az emberi érzelmek széles spektruma. Félelem, szorongás, vágy és feloldódás néhol egy kis humorral megspékelve. Jó mozizást kívánunk!

Persona

Ingmar Bergman enigmatikus mesterműve. Talán az egyik leghíresebb fekete-fehér filmdráma, amely egyszerre nyugtalanító és érzékien kifinomult. Az emberi kapcsolatok és önazonosság megkérdőjelezése fenomenális színészi játékkal és gyönyörű képekkel.

Képtalálat a következőre: „persona bergman”

Closer

Szerkesztőségünk favoritja ez a végtelenül deprimált szerelmi háromszögről szóló film amely  csodálatosan mutatja be az emberi esendőséget ha reménytelen szerelemről van szó. A bravúrosan fényképezett jelenetek szinte állóképként égnek az emlékezetünkbe az obszcén szexualitással terhelt párbeszédek pedig napok múlva is a fejünkben zakatolnak.

Képtalálat a következőre: „Closer 2004”

Egy makulátlan elme örök ragyogása
(Eternal Sunshine of the Spotless Mind)

Mit tennénk ha egy nap az az üzenet várna a mailboxunkban, hogy töröltek valakinek az emlékeiből. Manapság elég könnyen eltüntethetőekké válunk exünk social media feedjeiről, de talán elviselhetőbbé válna mindez, ha egy rövid tömör üzenetben értesülnénk is erről. Jim Carrey minden egyes emlékfoszlányért tett kétségbesett küzdelmével könnyen azonosulhatunk, ha láttuk már saját magunkat elillanni exünk státusz frissítése során az online térben.

Képtalálat a következőre: „eternal sunshine of the spotless mind”

Let the right one in
(Låt den rätte komma in)

Svéd romantikus horror. Ha ez a három szó nem győzött meg mindenkit arról, hogy azonnal megnézze, kiemelnénk a karakterek összetettségét, a helyszínek különös hangulatát és a gyermeki ártatlanság szívszorongató megjelenítését.  

Képtalálat a következőre: „let the right one in”

Eleven hús
(Carne trémula)

Pedro Almodovar sajátos érzéki keretbe foglalja a leginkább az antik görög tragédiák szerkezetét imitáló történetet. Leszámolásra, bosszúra ne számítsunk: az Eleven húsban itt inkább a végzetszerű sors játssza a főszerepet, az emberi természetbe és érzékekbe kódolt eleve elrendeltség, a múlt kiírthatatlan, letörölhetetlen bélyege.

The Lobster

Yorgos Lanthimos zseniálisan abszurd filmjében Colin Farrell csendes harcát láthatjuk, a szerelemért és azért, hogy ember maradhasson egy merően disztópikus világban.

Képtalálat a következőre: „the lobster”

Kill Bill

Egy menyasszonyi ruhával kezdődik és ca.40 hullával záródik Tarantino többrészes klasszikusa. Az egyik legjobb ex-revans film wire-fu stílusra hangszerelve. Ugyan a bosszú egészen biztos, hogy hidegen tálalva a legjobb, mi mégis Hattori Hanzo véleményét osztjuk: „A bosszú erdő, könnyű eltévedni benne. Könnyű elfelejteni, honnan jöttél.”

Caótica Ana

Avagy a rettenetes magyar fordítás szerint “Anna bekattanva”, a baszk rendező Julio Medem egyik álomszerű-látomásos nagyjátékfilmje. Főhősnőnk Ana fiatal festőnő, akit az apai házat elhagyva újabbnál újabb ingerek érik, köztük egy különleges képessége is felszínre tör és megismeri a szerelmet is (sajnos?).

 

Etentuk Inemesit, Danka Zsófi

Tér. Idő. Anyag.

A belga Pieter Vermeersch festményei és installatív terei e három fogalom köré szerveződnek. Művészetének fontos kiindulópontjaként sokszor utal a fotográfia médiumára, habár önmagát, mint festőt definiálja. Munkái készítésekor fontos a narratívától megfosztott fotó használata, amelyet mint egyfajta kiindulópontot emel be praxisába. Festészetében sokszor megkérdőjelezi a konzekvens absztrakciót. Sokat kísérletezik az ábrázoló festészet és a minimalista absztrakció határterületeinek feltárásával. Úgynevezett “zero degrees” festményein az alakok, alakzatok általában nem egyértelműen azonosíthatóak, ugyanakkor mégsem lehet absztrakt alkotásnak tekinteni képeit.

Exhibition view Galerie Perrotin, Paris, France, 2017 Courtesy Galerie Perrotin Photo: Claire Dorn

Vermeersch bárhol állít ki, az adott térnek kulcsfontosságú szerepet ad. Kiállítási koncepcióját általában szorosan a  kiállítás teréhez, a helyszínhez alakítja, építészeti és sokszor történelmi adottságaira is reflektálva. A galéria vagy a kiállítótér sajátos építészeti kontextusa minden projektnél Pieter Vermeersch kiindulópontja. A tér nem csak a befogadó közeget biztosítja, hanem alapvetően irányítja is a nézőt a tapasztalatszerzésben. A művész ezt kihasználva újratervezi a galériák belső elrendezését, új tégla- és gázszilikát falak telepítésével, így bizonyos építészeti funkciók, mint a védelem és a kényelem megszűnnek. Vermeersch építészet iránti érdeklődése a tér fizikai meghatározásában, fejlesztésében és manipulációjában rejlik.

Vermeersch9

Exhibition view, 2019 Perrotin Gallery, photograph : Guillaume Ziccarelli

Az elmúlt években nagy figyelmet szentelt a különböző ásványok, kőzetek kialakulásának vizsgálatára. Leginkább a természet és az idő anyagformáló erejének megismerése, és az erre való reflektálás foglalkoztatta. A 2016-17-es években kezdett márvány-kép sorozatain gyönyörű színekben pompázó, tükör simára csiszolt márvány szeletekre fest. Ezzel a festői gesztussal az évmilliók alatt kialakult kőzet egy új, jelenkori réteget kap, ezzel újra “aktiválva” az idő által létrejött természeti kincset. Vermeersch munkái folytonos interakcióba lépnek a befogadóval, a képeit mint az idő nemes lenyomatait új jelentéssel ruházza fel, utalva külső és belső épített világunkra.

Vermeersch12

Unique, oil on marble, 51 3/16 x 39 3/8 x 0 13/16 in \ 130 x 100 x 2 cm Courtesy Galerie Perrotin

Vermeersch

Pieter Vermeersch, Untitled, 2018. Courtesy: the artist and Perrotin. Photo: Pieter Huybrecht

Márvány képei mellett Vermeersch sokak számára finom színátmeneteiről ismert. Kisebb méretű vászon képeitől kezdve egész falakat, több métert lefedő falfestményeket  készít ezzel a technikával. Sokszor egy-egy színárnyalatnak egy bizonyos időintervallumot feleltet meg, így felosztva egy falfelületet egy nap vagy akár egy év színeivel. A finoman egymásba mosódó árnyalatok egy hatalmas dinamikus hullámmá alakítják a kiállító terek falait. Az idő megállíthatatlan hullámzása, végtelen mozgása válik érzékelhetővé.

Vermeersch6

Exhibition view, 2019 Perrotin Gallery, photograph : Guillaume Ziccarelli

Vermeersch10

Pieter Vermeersch, Untitled, 2018. Courtesy: the artist and Perrotin. Photo: Pieter Huybrecht

 

Pieter Vermeersch egyéni kiállítása jelenleg a New York-i Perrotin Galériában látható, a következő a leuveni M Múzeumban nyílik március 15-én.