Offline maybe, Maybe offline

Szerző: Szilágyi Róza Tekla

Új év, új élet. Január elseje óta patakokban öntöm magamból az újévi fogadalmakat: több könyv, több film. Idén meglovagolom az információs társadalom cunamiját, sőt, eggyé válok vele. Több színház, több mozgás, több nyugodt perc az információáram befogadására. Idén többször sétálok nagyot a kutyával és végre megveszem az első igazi téli cipőm. Idén megnézek minden kiállítást. Még több megnyitóra megyek el, mint tavaly. Vagy inkább kevesebbre. Sőt, elvetem a súlykot: mi lenne, ha egyáltalán nem mennék el egyetlen kiállításra sem?

Tasnádi József: Joyride (2015) @ Horizont Galéria kép forrása: https://www.facebook.com/artlocatorapp/photos/a.783092015118928.1073741829.77954 5818806881/934893659938762/?type=3&theater

Tasnádi József: Joyride (2015) @ Horizont Galéria kép forrása: https://www.facebook.com/artlocatorapp/photos/a.783092015118928.1073741829.77954 5818806881/934893659938762/?type=3&theater

Lemaradnék a megnyitók műanyag- és üvegpoharakban prezentált borairól, a Capa Központ Madonna koncerteket idéző vernissage-tömegeiről, a Ludwig pacsulifelhőiről, a Trapéz mennyeien finom DIP-jeiről. De vajon lemaradnék-e a művészetről?

Vajon mindent élőben kell látnom? Kérdéses, hogy kevesebbet tudnék-e a hazai kortárs művészeti szcéna történéseiről és friss műremekeiről, ha csupán a galériák Facebook oldalain megjelenő eseményfotókból és kiállításenteriőrökből táplálkoznék. Kevesebbet érne az én élményem, hogyha a kortárs művészetet is a művészettörténész-képzés metódusa, a képek habzsolását segítő online és könyvbeli reprodukciókból ismerném? Ha Tasnádi József Joyride-ja hirtelen egy fiókba kerülne Francis Bacon Tanulmány Velázquez X. Ince pápa portréjához című munkájával. Mindkettőt szeretem – bár a jó művészettörténésznek nincs ízlése, hallottam már többször -, de egyikkel sem tartózkodtam egy galériatérben. Egyiket sem láttam a saját szememmel, csupán egy másik művészetkedvelő lencséjén keresztül.

Érték- és teljesítményorientált világunkban hamar felmerül a kérdés: miben rejlik a művészet értéke? Egyenlő-e azzal, hogy a műtárgy teljesíti az elvárásaimat – hiszen naív lennék azt feltételezni, hogy elvárások nélkül érkezem egy kiállításra. (Vagyis bocsánat, mától ez talán úgy helyes: nyitok ki egy új böngésző-ablakot.) A saját szememmel, teljes valójukban látott műalkotások eredetisége adná a művészettől elvárt élmény-faktor jelentős százalékát avagy ez az eredetiség-tényező kiiktatható?

Francis Bacon: Tanulmány Velázquez X. Ince pápa‐portéjához (1953) kép forrása: http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mediatar/prope deutika/bacon_ince.jpg

Az interneten nem kell sorbaállnom, a megkedvelt alkotás egy képmentés következtében pillanatok alatt a számítógépem memóriájában landol, így az enyémre már nincs is szükség. Viszont itthon az íróasztalomnál nem is készülnek rólam túlszaturált és jólöltözött képek a Gallery People instagram közösségi oldalára. Sebaj, az új profilképet elengedem, örülök az azonnal osztályozható és rendszerezhető tudáselsajátítás lehetőségének.

Pierre Huyghes: Untilled @ Documenta(13) kép forrása: https://i.ytimg.com/vi/fmF1pfCwvAQ/maxresdefault.jpg

Az interneten nem látom a textúrák és faktúrák játékát, nem mindig lehetek biztos abban, hogy én vagyok vajon magasabb vagy a szobor, sőt Pierre Huyghe méheinek zümmögését sem hallom, mikor az Untilled képeit nézegetem. Ha az interneten pótolom a kimaradt személyes élményt, akkor nem lesz tele a fiókom kiállítási handoutokkal és kevesebbet költök a múzeumshopokban. Lehet, hogy így idén tényleg megveszem az első igazi téli cipőm?

Azt mondják, egy idegen szóval minél többször találkozik az ember, annál mélyebben ivódik bele az adott idegen-nyelvi szókészletébe. Ez talán így van a műalkotásokkal is. Minél többször találkozom valamivel, annál inkább “beleég a retinámba”. A kérdés csak az, hogy a nagy találkozásnak feltétlenül a kiállítótérben kell megtörténnie avagy elég, hogyha az ember időt és energiát rászánva nekiindul az internet és a sokszor poros könyvespolcok felfedezésének?

Akos V – Drought Affected Areas Mixtape (for Artlocator / Omnivore Gallery)

[soundcloud url=”https://api.soundcloud.com/tracks/239677209″ params=”auto_play=false&hide_related=false&show_comments=true&show_user=true&show_reposts=false&visual=true” width=”100%” height=”450″ iframe=”true” /]

Az Omnivore Gallery karácsonyfája alatt idén Akos V mixe volt az egyik legszuperebb ajándék.

Topogjunk és bólogassunk együtt, mi ezzel kívánunk mindenkinek boldog új évet!

Hogyha rajongani szeretnétek és további topogásra vágytok:
https://soundcloud.com/akosv

Az absztrakt tőke és a tizenöt fekete póló

Esterházy Marcell: atelier_bp (Hatházi László), 2007-2010

Szerző: Szilágyi Róza Tekla

Fizetünk a reggeli kávéért, no meg, hogy legyen áram hozzá. Fizetünk a tizenötödik fekete pólóért, a francia szótár új kiadásáért, a leárazott repjegyért. Mindenért fizetünk és bármiért fizethetünk. A friss paradicsomért és az éttermi ebédért. Sőt még azért is, hogy ott együnk, ahol szebb a teríték és mosolygósabb a pincér. Választunk és fizetünk. A nap háromnegyedében termeljünk a tőkét, egyharmadában pedig elköltjük azt. A kérdés az: fontos-e a termelés helyszíne? Mennyiben meghatározóbb és misztikusabb a kézzel nem fogható tőke – nevezzük azt akár absztrakt, szellemi, passzív vagy akadémiai tőkének – termelésének színpada?

A kortárs képzőművész, kurátor és kritikus munkája szellemi tőkét termel, mely mindaddig anyagtalan marad, amíg nem találkozik a társadalom felől érkező materializálódási igénnyel. Ha a kiemelkedő érzékenységgel felfűzött láncolatból hiányzik a társadalom – pontosabban minden utópiát félretéve: annak egy szegmense – felől érkező anyagiasság igénye, akkor a kortárs képzőművész, kurátor és kritikus nem dönt a tizenötödik fekete póló, az új kiadású francia szótár és a leárazott repjegy mellett. Amíg nem lép be a történetbe a kinevezés gesztusa, amíg a lánc egy szereplője nem dönt úgy, hogy a szellemi tőke pénzre váltható termék, addig marad a kávé, no és remélhetőleg az áram. Az érték termékké válása nem automatizmus.

A folyamat ismeretében felmerül a kérdés: miért minősítjük misztikus helynek a műtermet? Miért bálványozzuk a műterem-lakások Pinterest-esztétikáját? Miért tulajdonítunk bulvár értéket a műteremben történt eseményeknek? Amikor Picasso műtermére keresek rá az interneten, azonnal megtudom: Brigitte Bardot is járt ott. Miért van az, hogy én is azonnal elújságolom, ha műteremben jártam? A kortárs művész időbeosztása, a műtermi gyakorlat aktusai képzeletünkben nehezebben kapcsolhatók össze a tőke születésével. Nem tudunk képzeletbeli egyenlőségjelet vonni a vászonra festett, csepegtetett, öntött festék grammjai és az ezt honoráló anyagi tőke között.

Brigitte Bardot Picasso cannes-i műtermében, 1956

A művész-lét hozzátartozója a műterem. A műterem egyszerre jellemez és határoz meg egy művészt és művészi portfoliót. A műterembe belépvén bosszankodhatok a dohány-füstön, szedegethetem fehér zoknimról a zománcfesték maradványait és csodálkozhatom el a világ legvisszataszítóbb fröccsöntött Krisztusán. Betolakodóként a művész kézjegyeit keresem és azon gondolkozom, vajon hol a reggeli kávé maradványa és miért nem szellőztet soha senki? Sőt, még az is lehet, hogy bevetetlen ággyal is találkozom…

A romantikus művész-léthez hozzátartozott a műterem típus, amely társadalmi momentumok megélésére is alkalmas volt. Egy műterem-típus, amely könnyebben feloldotta a szellemi tőke és anyagi tőke közötti lánc hiányosságait. Ez a műterem a művész társadalmi státuszához kapcsolódó külső jegyeket is magán hordozta, lehetőséges biztosított a komoly férfi, a romantikus művész és a műterem-látogató púder-illatú hölgyek találkozására. A művész műterme kétségeket kizáróan a munka helyszíne volt. Hogy máshogyan fogalmazzak:a munka megjelölt helyszíne érvényesnek minősítette az ott zajló folyamatokat. A munka helyszíne nem a barátnő lakása volt, aki éppen csak hazaugrott gnocchit főzni. Nem is abaráté, aki a szomszéd szobában az új tenderen dolgozva pötyögött a gépén.

A műtermek ma is magukon hordozzák az alkotó egyén társadalmi elfogadottságának jeleit. Csökkennek a belmagasságok és a négyzetméterek, nő az egy négyzetméterre jutó állványok száma, aztán hirtelen eljutunk a konyhaasztalon rajzolásig. Hogy ne kelljen messzire mennem: a konyhapulton írásig. Természetesen hála az égnek mindig van egy szerencsés kisebbség és mindig vannak szerencsés csillagállások és rengeteg, de rengeteg befektetett energia. Nem kenyerem a keserűség, azonban kijelenthetem: a munka helyszíne és a művész áhított és jogosan követelt saját, társadalomba ágyazott önmeghatározása fényévekre távolodott egymástól. Honnan és hol talál helyet passzív tőkéjének? Számonkérhetjük-e a fiktív jelenléti ívet, beszélhetünk-e munkával töltött óraszámokról?

Majdnem mindenkit érdekel, hol és hogyan dolgozik a művész. Mindennemű eufemizmust félretéve inkább úgy fogalmaznék: mindenki szeret leskelődni. Bedugni a fejét azon az ajtón, ahova az esetek nagy részében tekintetét nem feltétlen követné belépés. Esterházy Marcell atelier_bp sorozata kortárs művészek alkotásának helyszíneit mutatja be kendőzetlenül, a fényképeket azonban mégis egyfajta teátrális beállítottság lengi körül. Minden alkalommal, amikor megnézem ezeket a munkákat, a kívülálló leselkedő pozíciójában érzem magam. A művész hiánya által szült feszültség miatt néha még a lélegzetem is visszafogom, nehogy valaki észrevegyen. Aztán kezdődik a kékharisnya-stressz: vajon mennyire avatott a szemem? Tudom-e társítani az ateliereket és az általam ismert alkotókat? Vajon melyik mű születése alatt készültek a fényképek? A műterem misztikum ezekben a pillanatokban szűnik meg létezni, helyét átveszi az esztelen Google-keresés, teljes életművek felgöngyölítése és a számítógépem memóriáját meghaladó mennyiségű kép osztályozott lementése. Ugyanazt a gesztust figyelem meg magamon, amit a kiemelkedett érzékenységgel felfűzött láncolaton diagnosztizáltam. A műterem misztikus és én igyekszem racionalizálni az információt, hogy abból egy szép napon meglegyen a tizenötödik fekete póló, a francia szótár új kiadása, sőt, a mosolygós pincér is.

A two-dimensional surface without any articulation is a dead experience /John Baldessari/

Bob and Roberta Smith, Join the Art Party, 2012

Szerző: Szilágyi Róza Tekla

Azt mondják sznob vagyok. Párhuzamos böngésző-ablakokban keresek rá Marcuse “great refusal”-ére és a tökéletes szűzérme receptjére. A recept olvasása közben összefut a számban a nyál, aztán másnap jut eszembe, hogy Marcuse-t igen hamar magára hagytam. A receptről Jamie Oliverre kattintottam, majd eszembe jutott, hogy az új konyhámban szükség van “A tökéletes fém salátástálra”. Ezért az internet legmélyebb bugyraiba merültem, ahelyett, hogy a kortárs művészetelmélet megnyugtatóan bölcs intertextualitásában fürdőztem volna.

A kiállítóterekben általában hamar lelkiismeretfurdalásom támad, hogy mi lesz Marcuse-val, Dantoval és Roberta Smith-szel, hogyan megy majd így a namedropping? Számolgatom hány olvasatlan szöveg vár a böngészőmben. Megnyitókról hazafelé menet esztelenül tovább gyűjtögetem a szövegeket, hogy aztán elfelejtsem és inkább elmenjek kinyomtatni egy Roberta portrét az asztalom mellé. Vagy a nagy böngészés közepette nekisétáljak egy oszlopnak. Inkább olvasnom kellene Dantot.

Következő héten egy kiállításon hirtelen nem ismerek fel egy “Sugárjánost”. Sanda pillantásokkal olvasom a névtáblát, majd elszégyellem magam. Mosolyogva és cseverészve iszom egy bort és közben arra gondolok: így tényleg nem fog menni a namedropping. Így tényleg nem fog menni semmi. Így nem leszek sem híres galerista, sem sztárkurátor. A fenébe is, hazamegyek és olvasom még Danto-t.

Stúdió látogatásokra mindig a legszebb nadrágom veszem fel, úgy megyek mint az elsőáldozók. Aztán irigylem azokat, akik szakadt nadrágban, a szkepticizmus elegáns arkicejezésével sétálnak be. Én meg veszem a mély levegőket a bejáratnál és arra gondolok, hogy ma este bizony nem lesz sem egy, sem pedig két sör. Olvasom Dantot.

John Baldessari: I Will Not Make Any More Boring Art, 1971

Aztán miközben Dantot olvasom arra gondolok milyen jó lenne bölcsebben megválaszolni a kérdést, hogy mi a kortárs művészet? Azt mondják a sznobizmus beköltözött a kiállítóterekbe. Valóban csinosan illene érkezni a megnyitókra avagy a francia elegancia kócosságától lesz valódi a jelenlét? Kérdés ez egyáltalán? Nem tudom, hogy minden munkát élőben kellene-e látni. Vagy elég az internet? Unortodox hinni a google képkeresőben? Olyat is hallottam már, hogy nem is szerethetem igazán Baldessarit, amíg nem láttam a kiállítótérben, hogy “I will not make any boring art.” Ha már itt tartunk, illik unni a művészetet? Nem tudom, hogy létezik-e közös nevező az ízlésben, létrejöhet-e kortárs képzőművészeti imdb avagy felesleges hinni az áldemokráciában. Vajon minél többet látok annál jobban látok? Élesebb lesz a szemem és egyszer csak nem fogok kérdezni? Én leszek az új Roberta Smith? De hiszen ő biztosan kérdez! Úgy gondolom ha jobban figyelünk, akkor megtanulunk jobban kérdezni is. De vajon finomodik-e a kortárs képzőművészeti érzék? Aztán ott van az örök klasszikus: a Biennálén vajon leülhetek a földre? Vagy frissen rúzsozva egyenes háttal kell szemlélnem? Ha már itt tartunk, vajon Roberta Smith ült le valaha a földre? És mi történik akkor, ha nem tudom a válaszokat? Szabad egyáltalán ennyit kérdezni?

Visszaülök az asztalhoz, kijegyzetelem Dantot, aztán megírom.  Megírom, ami nekem szemet szúr, amiről úgy gondolom, érdemes róla párbeszédet indítani. Egy helyre gyűjtöm a gondolataim arról, hogy vajon hogyan szocializálnak minket a kiállítóterek és milyen kiállításokra mentem el szabad csütörtök délutánjaimon. Lesz szó a művészetről mint szoros értelemben kezelt munkáról és arról, hogy szükséges-e a nap végén óraszámokkal kitölteni a jelenléti íveket. Megpróbálom felgöngyölíteni az engem megmozgató témákat, a művész- atelier misztikumától kezdve a művészeti intézményrendszer szürke foltjainak működéséig.

Ez lesz az én kulturális lányregényem.