Fridvalszki Márk: An Out of this World Event IV.

Egyéni kiállítás, Horizont Galéria, Budapest
2019.03.14 – 2019.04.10
Megnyitotta: Kömlődi Ferenc (jövőkutató, író)
Közreműködik: Aleksandr Delev, Miklósvölgyi Zsolt
Fotók: Biró Dávid


Miklósvölgyi Zsolt: E is for Endgame

1967. május 20-a, Montreal, Kanada. A szerkezet renoválási munkái során a Buckminster Fuller által tervezett, Biosphere nevű biodóm műanyag bevonata koradélután tűz áldozatává esett. Hatalmas füstfelhő szállt a levegőben. A St. Helen szigeti Biosphere építmény, amely eredetileg az Egyesült Államok pavilonjának épült a 67-es montreali világkiállításra, egy olyan optimista és holisztikus világnézetet volt hivatott hirdetni, amelyben a természet és a technológia elválaszthatatlanok egymástól. Az épület idealisztikus megjelenése és kozmikus építészeti léptéke emellett egyfajta utópisztikus optimizmust sugárzott.

Ám ahogy Buckminster Fuller dómjának műanyag elemeiből a kémiai összetevők lassan elpárologtak, úgy illant el a derűsebb és harmonikusabb jövő ígérete is. Ugyanakkor az utópia, ahogy McKenzie Wark Renotopia című esszéjében érvel, még mindig él és virul, inkább csak összement. Fridvalszki Márk az An Out of This World Event negyedik felvonása során az utópia idő- és térbeli zsugorodására világít rá. A művész szerint a korai 90-es évekre az addigi, a különféle ellenkultúrákból eredő energiák, és a 60-as, 70-es évek ambíciózus utópisztikus víziói az acid rave szubkultúrák eufórikus pillanataiban találtak menedéket, mondhatni, ott tömörültek egymásba. Fridvalszki ennek megfelelően különböző installációkon, eseményeken, nyomatokon, kollaborációkon keresztül vázolja fel a múlt optimista futurizmusainak széles panorámáját.

Fridvalszki művészetének azonban nem célja egy olyan pozitivista történelmi genealógia létrehozása, ahol múlt, jelen és jövő mind-mind egy okozati összefüggés részei. Ehelyett a művek egy nagyobb techno-archeológiai assemblage részeinként tömörítik egymásba a különféle idősíkokat. Az An out of This World Event I-IV. a művész eddigi legösszefogóbb kísérlete arra, hogy rámutasson, miként aprózódik fel a kortárs kultúra a sosem beteljesült, tovatűnt jövő-víziók és az utópisztikus pillanatok következetesen szűkülő horizontja között.

Fridvalszki munkássága e tekintetben kapcsolódik Mark Fisher diagnózisához is, aki írásaiban egy “jövő nélküli kortársi állapotot” azonosít. Fisher szerint míg a 20. század kísérleti kultúráját egyfajta delírium kísérte, és úgy tűnt, hogy végtelen mennyiségű újdonság érhető el, addig a 21. századot elnyomja a végesség és kimerültség érzete. Nem érződik úgy, mintha a jövőben lennénk, illetve, úgy érződik mintha a 21. század még el sem kezdődött volna. Benne ragadtunk a 20. század csapdájában. … Ez az érzés ismerős lehet a sakkjátszma végjátékából, amikor már csak pár figura ismételgeti ugyanazokat a stratégiai lépéseket egymás után újra és újra a táblán. Ez az, amit Franco ‘Bifo’ Berardi After Future című könyvében a “jövő lassú eltörlésének” nevez, és ami szerinte valójában a 70-es, 80-as években kezdődött.

Szinte ironikus, ahogy a jövő fokozatos eltörlésének folyamata egybeesik a 90-es évek rave kultúrájának mind felerősödő-gyorsuló, eksztatikus ütemeivel. De amennyire vigasztalhatatlanul merülünk egyre jobban bele a rave-optimizmus egyszeri eufóriájába, annál inkább tűnik másnap elkerülhetetlennek a jövő teljes eltűnése. Ezért mondhatjuk azt, hogy Fridvalszki kísérteties poszt-rave diagnózisa kulturális kritikaként is működik, hiszen a “másvilági események” iránti szüntelen sóvárgás a legvilágosabb tünete egy olyan világnak, amelyben a jövőnek már nincsen helye.

Zsolt Miklósvölgyi: E is for Endgame

20th of May 1967, Montreal, Canada. Early afternoon during structural renovations, a fire burned away the transparent acrylic bubble of the geodesic dome called Biosphere designed by Buckminster Fuller. Giant smoke clouds were evaporating into the air.

The Biosphere building on St. Helen’s Island, the former pavilion of the United States, was supposed to represent an optimistic and holistic approach towards the planet where nature and technology are inseparable from each other. This ideal image of the building also embodied a certain utopist optimism in a cosmic architectural scale. With the chemical compounds of the plastic elements of Buckminster Fuller’s dome, the promises of a brighter and harmonious future have also burnt away.

But utopia, as McKenzie Wark argues in his essay entitled ‘Renotopia’, is still alive and well, it’s just gotten very small. In the fourth edition of his exhibition series ‘An Out of This World Event’, Mark Fridvalszki aims to point out how utopia has shrunk both in time and space. He suggests that by the early 90s, the countercultural energies, as well as the ambitious and imposing utopist visions of the 60s and 70s, have fled to and condensed into the euphoric moments of the acid rave subcultures. Through various installations, happenings, printed materials, and collaborative works, he draws up an impressive panorama of various optimistic futurities from the past.

But Fridvalszki’s art doesn’t want to create a positivist historical genealogy where past, present, and future are part of a causal chain. Instead, his artworks are part of a larger techno-archeological assemblage where various time planes exist together in a compressed form. ‘An out of This World Event I-IV.’ was so far his most profound artistic attempt to show how contemporary culture is shredded between the never achieved, preceding visions of lost futures and the continually narrowing horizons of utopistic moments.

In that regard, Fridvalszki’s art can be related to Mark Fisher’s diagnosis of our futureless contemporary conditions. As Fisher argues, “(w)hile 20th-century experimental culture was seized by a recombinatorial delirium, which made it feel as if newness was infinitely available, the 21st century is oppressed by a crushing sense of finitude and exhaustion. It doesn’t feel like the future. Or, alternatively, it doesn’t feel as if the 21st century has started yet. We remain trapped in the 20th century…” Indeed sometimes it feels like as if we were trapped in a chess endgame where only a few pieces left on the board repeating the exact same strategic pattern over and over. This is what Franco ‘Bifo’ Berardi in his book entitled ‘After Future’ calls as “the slow cancellation of the future” that started during the 70s and 80s.

It’s almost ironical how the process of the slow cancellation of the future coincides with the ever-accelerating speed of the ecstatic beats of the 90s rave culture. But the more inconsolably we immerse ourselves into the instantaneous euphoria of rave-optimism, the more inevitably will look like the disappearance of the future on the other day. And that’s exactly why Fridvalszki’s party-hauntological diagnosis also implies a cultural critique, as the ceaseless craving for “an out of this world event” is an unequivocal symptom of a world without any future.