Szerelmespárok, akik együtt alakították a művészet történetét

A romantikus és egyedülálló zsenikultusz szellemében dolgozó alkotók mellett a művészpárok is jelentős számban hagytak nyomot a művészet történetében. Cikkünkben olyan, a képző- és iparművészetben maradandót alkotó duókat vizsgálunk meg, akik nagyban hozzájárultak a huszadik századi művészeti változásokhoz azzal, hogy aktívan formálták többek között a monumentális szobrászat, az embert próbáló performansz, az innovatív digitális művészet vagy az ipari formatervezés területeit.

Charles & Ray Eames I forrás: theredlist.com

Charles és Ray Eames (aka Bernice Kaiser) (kollaboráció 1940 és 1978 között)

Míg Charles Eames építészként dolgozott az egyetem elvégzése után, addig Bernice Kaiser az absztrakt expresszionizmus festészetét gyakorolta. A sors 1940-ben hozta őket össze, az egyetemen, ahol Ray, Charles és két másik tanuló együtt dolgozott a MoMA organikus bútorversenyére benevezett munkán. Charles és Ray még ebben az évben összeházasodott és Los Angelesbe költözött, ahol megkezdték közös cégük működtetését. Az ő nevükhöz fűződik többek között az Eames Longue Chair Wood (vagyis LCW), amely a Time magazin szerint ’az évszázad széke’, és amely a designtörténet egyik legikonikusabb bútoraként maradt fent. A formatervezés mellett a belsőépítészetben, a filmművészetben és az építészetben is aktívan alkottak.

„Ray jobban csinál mindent, amire én képes vagyok.”[7] – Charles Eames

„Sosem adtam fel a festést, csak a palettámon változtattam.”[8] – Ray Eames

Eames Longue Chair (LCW) and Ottoman I forrás: playgroup.com

Sophie Taeuber-Arp és Jean Arp (kollaboráció 1916 és 1943 között)

Bátran kijelenthetjük, hogy Sophie és Jean párosa a dada mozgalom egyik legjelentősebb egysége és mozgatórugója volt, akik Max Ernst és Tristan Tzara mellett nagyban hozzájárultak a művészeti megmozdulás sikeréhez. A manifesztum 1917-es írásba foglalását is segítették, ami nemcsak a mozgalom hivatalossá tételét, de szerelmük kezdetét is jelentette. A személyes részvétel mellett hatásuk képzőművészeti szempontból is jelentős: a geometrikus és biomorf formavilágot illetve az abszurd jelentéshordozást egyszerre jelenítették meg festészetükben.

A svéd Taeuber és a német-francia Arp 1915-ben találkoztak egy zürichi kiállításon, művészi kollaborációjuk egy évre rá kezdődött. Ez az együttműködés szerelmük kialakulásával egyre intenzívebb és komolyabb lett és személyes célkitűzéseik mellett az avantgarde mozgalmak zürichi és párizsi terjedését is nagyban befolyásolta.

„Úgy hiszem, a kollaboráció a megoldás, mely képes létrehozni azt a harmóniát, ami megszabadít minket a művészet határtalan zűrzavarától.”[1] – Arp így nyilatkozott.

Művészeti együttműködésük legkorábbi gyümölcsei az ún. „duo-kollázsok”, amelyeket Arp felesége 1943-ban bekövetkezett halála után tovább folytatott, életben tartva ezzel kettejük művészeti szellemiségének lenyomatát.

Sophie Taeuber and Hans Arp, Arosa, 1918 I forrás: stiftungarp.de + Sophie Taeuber-Arp and Jean Arp, ‘Duo Collage’, 1918 I forrás: Artsy.net

Christo és Jeanne-Claude (kollaboráció 1958 és 2009 között)

Az egy napon született Christo Javacheff és Jeanne-Claude Denat de Guillebon 1958-as párizsi találkozásával egy 51 évig tartó intenzív művészeti kollaboráció vette kezdetét. Tevékenységük a művészettörténet legnagyobb és legmerészebb köztéri installációit eredményezte, melynek legkiemelkedőbb bizonyítéka 1995-ös projektjük, a berlini Reichstag becsomagolása volt. Példaértékű munkásságuk mellett szerelmi kapcsolatuk is az egyenlőség és a közvetlen együttműködés jegyében telt. Kollaborációjuk esszenciáját mi sem érzékelteti jobban, mint Christo egy 1995-ös interjúban adott válasza, amivel a riporternek a Reichstag-installáció mögött álló inspirációt firtató kérdésére felelt.

„Először is meg kell értened azt, hogy ez nem csak az én projektem, hanem Jeanne-Claude-é is. Amit egyedül csinálok, az csak a rajzolás.”[2] – mondta Christo.

„Csak a csekkek megírása, a számlák és az adó fizetése az, amit egyedül csinálok. Minden más Christo és Jeanne-Claude dolga, a kreativitás is. Itt az ideje, hogy ezt megértsék az emberek.” [3] – tette hozzá Jeanne-Claude.

Bár Jeanne-Claude 2009-ben elhunyt, a tavalyi évben az olaszországi Iseói-tónál létrejött Floating Piers című projektjüket Christo az 1970-ben létrehozott közös terveik alapján valósította meg. Erről a köztéri munkáról a 2016-os év legjobb művészeti installációit feldolgozó cikkünkben olvashattok bővebben.

Jeanne Claude & Christo @ The Pont Neuf Wrapped, 1985 I forrás: christojeanneclaude.net

 

Christo – Wrapped Reichstag (Project for West Berlin – “Der Deutsche Reichstag”) I forrás: christojeanneclaude.net

Bernd és Hilla Becher (kollaboráció 1959 és 2007 között)

A közel 50 évig tartó művészeti együttműködésük alatt Bernd és Hilla Becher alapjaiban gondolták újra a fotográfia hagyományát szigorú, ipari épületeket feldolgozó, fekete-fehér fényképeik segítségével. Konceptuális, minimalista fotográfiai tevékenységük többek között Andreas Gursky és Candida Höfer művészetét inspirálták.

A duó 1959-ben találkozott először. Ekkor Bernt szabályos és aprólékos akvarelleket készített ipari építményekről, melyek egy másik műfajban világhírűvé tették feleségével együtt. Hilla fotográfusnak tanult, így ért össze Bernd szenvedélye felesége tehetségével. Nem sokkal találkozásuk után összeházasodtak és elkezdték járni Németországot az ipari épületek bűvöletében. Dokumentáló fotográfiai praxisukat erős formai azonosságon és szigorú beállításokon nyugvó képek szövik össze. Az intenzív közös munka az előbb felsorolt párokhoz hasonlóan az ő esetükben is a művészeti individuum összeolvadását eredményezte, amit egy 1989-es interjúban a következőképp kommentáltak:

„Nem, nincs munkamegosztás. A nézők képtelenek lennének megmondani, ki volt egy adott kép készítője, de erről gyakran mi magunk is megfeledkezünk. Ez egyszerűen nem fontos.”[4]

Hilla és Bernd Becher I forrás: maimanohaz.blog.hu

 

Bernd & Hilla Becher – Gas Tanks, 1983-92 I forrás: c4gallery.com

Steina és Woody Vasulka (kollaboráció 1969 és 1974 között)

1965-ben, nem sokkal Párizsból New Yorkba való költözésük után Steina és Woody Vasulka megkezdték a gépi képalkotás alapjainak letételét, ami történeti szempontból a videóművészet előszobájaként értelmezhető. Steina hegedűs tapasztalata és Woody mérnöki és filmrendezői múltja olyan pszichedelikus videókat eredményezett, mint a kitartott és szaggatott hangokra felváltva alapozó Noisefields (1974) című alkotásuk. Aktív képzőművészeti tevékenységük mellett a Vasulka házaspár olyan eszközöket is létrehozott, melyek a videó és a digitális művészet későbbi képviselői által létfontosságúak lettek, ezzel új területeket nyitva a feltörekvő generáció számára. Jeffrey Schieler mérnöki segítségével megalkották a Digital Image Articulator nevű kelléket, amely valós időben dolgozta fel a videókat. Mindezek mellett nekik köszönhetjük a ma is létező és funkcionáló, 1971–ben alapított The Kitchen kiállítóteret is, amely az egyik legelső nonprofit művészeti színtér volt New York városában.

The Vasulkas in their Buffalo studio, 1977 I forrás: fondation-langlois.org

 

Steina Vasulka I forrás: papaygyronights.papawestray.org

Edward és Nancy Kienholz (kollaboráció 1972 és 1994 között)

1972-ben az újságíró Nancy Reddin és a radikális művész Kienholz útjai egy Los Angeles-i partin keresztezték egymást. Találkozásuk idején Edward már befutott, elismert művész volt, a Los Angeles-i közélet oszlopos tagja. Utcai szemétből létrehozott szobraival és installációival az amerikai társadalom aktuális, de képzőművészetileg még jócskán feldolgozatlan témáira reflektált, mint az alkoholizmus, a rasszizmus, az erőszak és a prostitúció. Walter Hoopsszal közösen megalapította a Ferus Galériát, amely 1957 és 1966 között üzemelt és többek között Andy Warhol ikonikus, leveskonzerv-sorozatát is bemutatta. Művészeti pályafutása Nancyvel való megismerkedése után csúcsosodott ki, amikor közösen megalkották merész és törekvő praxisuk alapdarabjait. Az 1980-as évek derekán, Berlinben hozták létre művészetük leghíresebb installációját, mely a Hoerengracht címet viseli. A prostitúció jelenségét feldolgozó műalkotás egy 12 méteres, labirintusszerű, vöröslámpás negyedet idéző installáció, melyben próbababák mosakodnak vagy várják a következő kuncsaftot.

Ed és Nancy Kienholz stúdiójukban + Hoerengracht, részlet I forrás: theartkey.com

Claes Oldenburg és Coosje van Bruggen (kollaboráció 1976 és 2009 között)

Oldenburg nagyméretű, háztartási eszközöket és ételeket ábrázoló szobrai alapjaiban változtatták meg a pop art áramlását az 1960-as években, de csak a hetvenes évek közepétől, van Bruggennel való kollaborációjának kezdetétől váltak gigantikus méretűvé szobrai. Közös erővel olyan köztéri installációkat hoztak létre, melyek hatalmas, ezáltal szürreális méretüknek köszönhetően a hétköznapi tárgyakat az abszurditás határára sodorják.

A pár 1970-ben találkozott először, a Stedelijk Múzeumban, egy olyan tárlaton, melynek van Bruggen volt a kurátora. Néhány évvel később megszületett első közös munkájuk, a Trowel I (1976), amely egy óriási, földbe fúródott, kék ásót ábrázol. Bár vannak kritikusok, akik van Bruggen hozzájárulását feleslegesnek gondolják, a duó „az ellentétek egységeként”[5] definiálta magát. A munkafolyamatot a következőképp írták le: miután együtt kitalálják a következő szobor tárgyát, Oldenburg megrajzolja a vázlatot, azután van Bruggen kiválasztja a színeket, az anyagot és az installáció részleteit. A végeredmény pedig nem más, mint szürreális szobrok serege a világ minden táján.

Claes Oldenburg & Coosje van Bruggen I forrás: Pinterest + Claes Oldenburg: Trowel I, 1976 I forrás: rijksmuseumamsterdam.blogspot.hu

Marina Abramovic és Ulay (kollaboráció 1976 és 1988 között)

1980-ban a szerelmes művészpár egy olyan performanszot mutatott be, amelynek lényege az volt, hogy egy kifeszített ív két végére helyezkedtek: Ulay fogta az ideget a célzó nyílvesszőt, Marina pedig az íj markolatát és mindketten hátradőltek. A feszesre húzott íjhúrba illesztett nyílvessző Marina szívére célzott. A pozíciót négy életveszélyes percig tartották, majd az eszköz a földre esett. A performer pár pályafutása alatt a műfaj legérzelmesebb, legmerészebb és legnyugtalanítóbb alkotásait produkálta. Közös praxisuk során „kétfejű test”-ként jellemezték magukat, párjukat pedig „A Másik”-nak szólították. Úgy viselkedtek, mint az ikrek, amire megjelenésbeli hasonlósággal játszottak rá. Performanszaikkal az ego és a művészi identitás kérdéseit, a feltétlen bizalmat és a nemek közti különbségeket vizsgálták. Abramovic és Ulay kapcsolata 1988-ban ért véget, amit művészetükhöz híven, a The Great Wall Walk című performansszal pecsételtek meg, ami során a Kínai Nagy Fal két végéről gyalogoltak egymás felé, 90 napon keresztül. Találkozásuk egyben elválásuk pillanata is volt, mivel ez volt utolsó közös munkájuk és párkapcsolatuk vége is.

„Az a séta a személyes drámánk volt. Ulay a Góbi sivatagból, én pedig a Sárga-tengertől indultam. Miután mindketten megtettünk 2500 kilométert, középen találkoztunk és elbúcsúztunk egymástól” 

„Szükségünk volt valamiféle lezárásra, miután ennyit sétáltunk egymás felé. Nagyon emberi és drámai volt, mint egy film vége. Mert a legvégén egyedül vagyunk, bármit is teszünk.”[6] – nyilatkozta Marina.

Míg művészeti kollaborációjuk a performanszművészet rendíthetetlen alapköveként szolgál a műfaj számára, addig kapcsolatuk az elmúlt években nem várt fordulatot vett. Nem sokkal azután, hogy Ulay teátrálisan megjelent Marina 2010-es, MoMA-ban tartott életműkiállításán, amely The Artist is Present néven futott, a férfi beperelte őt közös munkáikkal való visszaélés miatt.

Marina Abramovic & Ulay – Rest Energy, 1980 I forrás: pomeranz-collection.com

 

Marina Abramovic – The Artist is Present I © 2010 Scott Rudd

Jackson Pollock és Lee Krasner (kollaboráció 1942 és 1956 között)

Sajnos kevesen tudják azt, hogy Jackson Pollock felesége is festő volt, sőt, megismerkedésükkor Krasner népszerűbb volt leendő férjénél, aki azonban később kirobbanó, grandiózus képeivel bekerült a művészettörténet halhatatlanjai közé. Több forrás szerint Krasner művészeti praxisát radikálisan blokkolta Pollock alkoholizmusa, erőszakos viselkedése és folyamatos botrányai, mert a feleség ezek miatt képtelen volt saját művészetére koncentrálni. Férje halála után viszont a műtárgypiac számára igen értékes alkotásokat hozott létre, megmutatva ezzel addig árnyékba szorult tehetségét.

A festők 1942-ben találkoztak először, amikor egy galériában állítottak ki. Az absztrakt expresszionista pár három év múlva házasodott össze és Long Islanden telepedtek le. Egy ideig intenzíven hatottak egymás festészetére: Pollock komolyan megszívlelte Krasner szigorú tanításait, míg Krasner festészetébe Pollock segített nagyobb szabadságot csempészni. Kapcsolatuk Pollock viszonyai és alkoholproblémája miatt megromlott, aminek hatására a feleség 1956-ban hosszabb időre Európába látogatott. Amíg távol volt, Pollock autóbalesetben meghalt.

Jackson Pollock és Lee Krasner a stúdióban I forrás: jackson-pollock.org

 

Jackson Pollock és Lee Krasner I forrás: artistshomes.org

Jasper Johns és Robert Rauschenberg (kollaboráció 1954 és 1961 között)

A pop art két jelentős ikonja 1954-ben találkozott először, amikor John visszatért a koreai háborúban tett szolgálatából. Amint 1954-ben szeretők és munkatársak lettek, Johns és Rauschenberg megegyezett abban, hogy kapcsolatuk szigorúan privát lesz. A pár jelentős résztvevője volt a korabeli művészeti színtérnek, legnagyobb inspirációul mindkettejük számára John Cage tanításai szolgáltak.

A hat év alatt rengeteg közös munkát készítettek, illetve befolyással voltak egymás egyéni művészetére is, aminek köszönhetően az amerikai expresszionizmust maguk mögött hagyva megalapozták a pop art esztétikáját. A tömegkultúra elemei, a népszerű szimbólumok és jelek használatával a hétköznapiság játékos szellemiségét emelték a művészet szintjére, megalapozva az ezt követő konceptuális és posztmodern mozgalmakat. Miután 1961-ben szétváltak, mindketten elhagyták New Yorkot és délre költöztek. A szakítás után mindkettejük ábrázolási stílusa radikálisan megváltozott, körülbelül tizenöt évig nem beszéltek és látványosan kerülték egymást.

Robert Rauschenberg & Jasper Johns I forrás: Pinterest

 

Robert Rauschenberg – Jasper Johns at Pearl Street studio, 1955. I forrás: phaidon.com

Pablo Picasso és Francoise Gilot (kollaboráció 1944-1954)

Picasso életében rengeteg nő megfordult hosszabb-rövidebb időre, legtöbbjük múzsaként hagyott nyomott a művészet történetében. A festő magánéletét inspiráló asszonyok egymás utáni soraként értelmezhetjük, melyben Gilot-val való kapcsolata kiemelkedő helyen szerepel. Az akkor 40 éves, neves festőművész Párizsban ismerkedett meg a 21 éves festőhallgatóval. Bár sosem házasodtak össze, kapcsolatuk 10 évig tartott, Gilot két gyermeket (Claude-ot és Palomát) szült Picassónak.

Több forrás szerint ő volt az első és egyetlen nő, aki önszántából hagyta el a mestert. Kapcsolatuk után megírta és kiadta nagy botrányt kavaró, Életem Picassóval című könyvét, amiből Anthony Hopkins főszereplésével jelentős film is készült. Művészeti praxisát a kapcsolat után is gyakorolta és komoly életművet hozott létre. A hazai Várfok Galéria gyűjteményében több alkotása is szerepel, kiállítóterükben megrendezett tárlatát a tavalyi évben csodálhatta meg az itthoni közönség.

Robert Capa – Pablo Picasso & Francoise Gilot, 1948 I forrás: aperture.org + Pablo Picasso – Francoise Gilot, ~1940 I forrás: Pinterest

Frida Kahlo és Diego Rivera (kollaboráció 1928-1954 között)

A művészet világának egyik legviharosabb kapcsolataként emlékezünk a mexikói festőpár, Frida Kahlo és Diego Rivera románcára. Picassóhoz és Gilot-hoz hasonlóan köztük is nagy volt a korkülönbség, Kahlo tanáraként ismerte meg a neves és sikeres murálművészt. Házasságuk 10 évig tartott, és Rivera agresszív viselkedése vetett neki véget, de egy évre rá újból összeházasodtak. Minden kétséget kizárólag intenzíven hatottak egymás művészetére, Rivera bölcs, akadémikus tanácsai remekül kiegészítették Kahlo érzelemdús és erős üzeneteket hordozó, szürreális képeit. Bár Rivera ekkor az egyik legsikeresebb élő mexikói művésznek számított, felesége tevékenységét sokkal személyesebbnek és felsőbbrendűnek jellemezte. Frida életét és Riverával való kapcsolatát a 2002-ben, Salma Hayek főszereplésével készült Frida című film érzékletesen bemutatja.

Nickolas Muray – Frida Kahlo & Diego Rivera, 1940 I forrás: theredlist.com + Frida Kahlo – Diego en mi pensamiento (Diego on My Mind), 1943 I forrás: kcur.org

Moholy-Nagy László és Lucia Schultz (kollaboráció 1921 és 1931 között)

Moholy jogi tanulmányait félbehagyva, a kommün bukása utáni retorzióktól tartva Bécsbe menekült, ahol Kassákkal kötött barátságának köszönhetően több emigráns művésszel 1920-ban továbbutaztak Berlinbe. Itt és ekkor ismerkedett meg Lucia Schultzcal, aki egy évvel később a felesége lett. Mivel Lucia fotográfiát tanult, ő vezette be Lászlót annak művészi világába, ezzel elindítva férje fotogram korszakát. Értelemszerűen sokat dolgoztak együtt és nagyban hatottak egymás művészetére, sok egymásról készített portrékísérlet maradt fenn ebből az időszakból. Moholy ezután számos művésszel közösen szervezett és rendezett kiállításon részt vett, munkái a többi alkotó műveivel együtt zajos sikert arattak. A Bauhaus társasággal való szoros kapcsolatuknak köszönhetően együtt költöztek az iskolával, először Weimarba, majd Dessauba. Itt Moholy Johannes Itten távozása után az előkészítő kurzust tartotta, Lucia pedig épület-, enteriőr- és termékfotográfusként dolgozott, vagyis mindketten komoly szerepeket vállaltak a Bauhaus iskolában. Kapcsolatuk 1931-ig tartott, amikor Moholy megismerte későbbi második feleségét, Sybille Pietzscht.

Moholy-Nagy László – Moholy Lucia, ~1920 + Lucia Schultz – Moholy-Nagy László, ~1925 I forrás: Pinterest

 

Untsch Kata

 

[1] “I believe that collaboration is the solution and may bring us the harmony which would liberate art from its boundless confusion,”

[2] “First of all, you should understand that this is not only my project, it’s also Jeanne-Claude’s, all I do myself are the drawings”

[3] “The only things I do myself is write the checks, pay the bills and pay the taxes. Everything else is Christo and Jeanne-Claude, including the creativity. It’s about time that people correct this mistake,”

[4] “No, there is no division of labor. Outsiders cannot tell who has taken a particular photo and we also often forget ourselves. It simply is not important,”

[5] “a unity of opposites,”

[6] “That walk became a complete personal drama. Ulay started from the Gobi Desert and I from the Yellow Sea. After each of us walked 2500 km, we met in the middle and said good-bye”

“We needed a certain form of ending, after this huge distance walking towards each other. It is very human. It is in a way more dramatic, more like a film ending … Because in the end you are really alone, whatever you do.”

[7] „Anything I can do, Ray can do better.”

[8] „I never gave up painting, I just changed my palette.”