Gerhes Gábor: Biró Dávid laboratóriuma.


Valószínûleg az emberi kaland egyetlen célja nem más, mint a folyamatos beavatkozás. Ez a beavatkozás mára egyre nyugtalanítóbb, végzetesen baljós módszerekkel operál, és a legkevésbé sem menti fel, hogy technológiának hívatja magát. Biró Dávid elsô, egyéni kiállítása a percepció és a technológia kölcsönhatásával foglalkozik.

Már idéztem egyszer, de továbbra sem hagy békén a kép, ami a fotó- és mûvészettörténet könyvekben mindjárt az elején van: egy valami 17. századi táj, katonásan telepített ültetvény (PLANT), hátrébb leginkább egy cukrászsüteményre emlékeztetô csúcsos épületke, magányos bokor, csönd, baljósan sûrûsödô felhôk. A tájban, kissé elemelkedve lebeg egy méretes, felénk nyitott doboz, akár valami fedett színpad, perspektívikusan összefutó padlózattal. Egy korabeli férfi áll rajta – ô is inkább lebeg, jobb kezének mutatóujja intôen az ég felé mutat. Szaggatott vonalak magyarázzák mirôl is van szó. A doboz oldalfalán kissé eltúlzott méretûre rajzolt lyukon keresztül az elôbbi torony fordított képe vetül az átellenes oldalra. A bokoré nem. Ez bizony itt a kontempláció tere: ég és föld között oszcillál anyag és szellem, a hely, ahol a világból csak annyit látunk, amennyit megfigyelünk. Még messzebbrôl indítva: az észlelt valóság értelmezésének elemi vágya, jóval megelôzte annak ábrázolását. A technológia és az érzékelés korai szövetsége ez, mely itt még hitt a világ rendjében és megérthetôségében. Aztán persze egészen máshogy alakult.

A fényrôl mostanra már mindent tudnunk kellene. De
jó ideje sejtjük már, vannak dolgok, amelyekre biológiailag nincs felvértezve az emberiség. Az egész észlelése biztosan ilyen. (Szándékosan nem a végtelent mondtam.) Ha továbbmaradunk egy augusztusi csillagos éjszakán, elôbb utóbb ott lesz kérdésben ez: hogyha a világegyetem
végtelen, a csillagokból jövô fény miatt miért nincs éjszaka is nappal
? Létezhet-e az észlelt fény, annak fényforrása nélkül? A csillagok fénye valóban évmilliókkal ezelôtti távoli múlt fénymaradványainak szemünk felé tartó nyomai? Tehát valójában egy csík, egy lassan kihúnyó véges szakasz, melynek forrása réges-régen halott? Mekkora a fényévmilliók? Az emberi képzelet mindig is az egészet akarja.

1617-ben egy bizonyos Robert Fludd, korára jellemzôen, a világ tudományos bekebelezésének szándékával írt enciklopédiát – melynek a Világ teremtése szerénykedô címet adta –, magyarázó ábrának szánva a könyv legelején, fekete szénnel elkezdte besatírozni a nyitóoldalt. Mikorra a szélekhez ért, és a teremtés végtelenségét a rendelkezésre álló lap szûkössége megzavarni
látszott, ám szerzôjének találékonyságát egyáltalán nem, körben a margókra az alábbi latin utasítást írta: Et sic in infinitum, azaz: Így tovább a végtelenbe.

A tudományos bizonyítékok ekzaktságába vetett hit napjainkban ismét az alchimia irányába tart. A bizonyításnak, akárcsak a cáfolatoknak, egyszerűen nincs más eszköze, mint az illúziókeltés, és erre jóideje már a képelőállító technológiák bizonyulnak a legalkalmasabb eszközöknek. Aztán itt van a már említett léptékprobléma. Egyfelől a rendelkezésre álló élettartam: mialatt a Föld – még ha mákunk is van –, legfeljebb, hetven-nyolcvanszor kerüli meg a napot, melyhez hozzájön még az egyed 170 cm-es átlagmagassága.
A jelentéktelenségbôl fakadó pánik ellenszere a technológiába vetett korlátlan hit: Mennyivel megnyugtatóbb, egy iPad-minin pörgetni a NightSky-t, hallgatni mellé a kozmosz elôregyártott mormogását, cigivel és
sörrel, az ágyból. Kis foci, kis kasza, kis halál. Pittyeg az I-watchom, hogy dobog a szívem. Holnap a GPS elvisz kirándulni, a nôm is végig velem lesz messengeren.

Van egy másik is: Ha azt kérdeznénk, mitôl válnak a dolgok láthatóvá, ugyanarra a válaszra jutnánk, mintha a kérdés ennek az ellenkezôjére vonatkozna. A ráesô fény, és fôleg annak mennyisége dönti el, hogy a dolgokra vetülôen láthatóvá teszi, vagy éppenhogy eltûnteti azokat. Ígytehát az, hogy a világban számunkra mi az, ami egyátalán létezik és mi nem, csupán az érzékszerveinken múlik, méginkább azok tökéletlen mûködésén. A fény maga csupán a kép nélküli látvány tapasztalatát hozza létre.

A napfény a kozmoszszal való egyetlen taktilis emberi kapcsolat, ha úgy tetszik a mindenség érintése.

Fra Angelico Angyali üdvözletét nézem. Valószínûleg az ábrázolástörténet több más problémája között a fény ábrázolása lehet az egyik leginkább nyugtalanító kihívás. Megjeleníteni azt, ami önmaga által válik észlelhetôvé, erre igazából majd csak a fotográfia lesz képes. A Fra Angelico-képen mintegy gerendaként áttörô, minden adodó téri viszonyt és léptéket felrúgó fénypászma, ami a szentlélek kiáradását lenne hivatott megjeleníteni, nehezen boldogulna az emberiség kollektív képzelete nélkül. Az angyali üdvözlet valójában az ember üdvözlete önmagának: meghaladni a természetet, Istent a kozmoszt, a fényt.

Az emberiségnek a föld ökoszisztémájára gyakorolt globális hatása megteremtett egy új, nem hivatalos földtörténeti kort az antropocént. Az ember alkotta technológia egyre változatosabb és hatékonyabb eszközök
révén kér helyet mindenbôl, amihez hozzáfér, így zsákmánya tárgyává teszi többek között a fényt is. Biró Dávid fotográfus kiállítása – ahol most vagyunk – egy csodálatos gondossággal összeállított fénylaboratórium.
Csapdába csalni valahogy a fényt, a fényképész erre szerzôdött, és az itt látható nagyszabású napelemkép diagrammok sem tesznek mást. Természetesen nem lehet nem észrevenni az analógiát a fényképezôgép-szenzor és a solár-cellák között. Energiacsapdák mindketten, mátrixba rendezett fénybôl készítenek elektromos energiát. De amíg az egyiknél ez az energia precíz képpé alakul, addig a másiknál a fénycellák energiamezôinek folyamatos változása alakít ki egyfajta látványt. A posztfotográfiát bármilyen technológia érdekli, ami észreveszi a fényt.

2019-re az ember a technológiával szemben egyre jelentéktelenebbnek
érzi magát. Különös, korábbban sosem ismert fogalmak röpködnek a technológiai laboratóriumokban. A technológia által még messszebb kerültünk a dolgok feletti kontrolltól, az ember a saját maga által teremtett eszközökkel saját magát le veszi a sakktábláról. A biotechnológia és az informatika öszszefonódása miatt egyre inkább kiszorítva érezzük magunkat saját testünkből.

Egyik reggel arra ébredünk, hogy egy algoritmussal töltöttük az éjszakát.

Innentôl csak gyorsan:
Az atomtechnológia képes lett sokszorosan meghaladni a napfényt: a Hiroshimára dobott bombák fényereje, a menekülô emberek árnyékát beleexponálta az utca betonburkolatába. A teljes fényspektrumból a vörös-kék-zöld színeket kiszedni, és abból technikailag visszatuningolni egy fehér
fényt, hogy a digitális felületek univerzumának mesterséges fényforrásává váljanak. Egzotikus szobanövényeket színes fénnyel tulajdonságokra
sarkallni. Apró tükrök segítségével el ször csigavonalba kényszeríteni,
majd hagyni elenyészni egy fénysugárt.

És végül: megvan a fény szinte tökéletes felzabálásának anyaga, a feketék feketéje, a sötétség ura: a vantablack. És most már kapható végre szagtalan vátozatban is. A fényítélet lecsapott, vesztettünk, a végtelen bevégeztetett.

Gerhes Gábor

2019. április 04. Négyszoba Galéria, Budapest

A kiállításhoz kapcsolódó esemény:
https://www.facebook.com/events/869786130035668/

Everyday Exotic – Sárvári Zita interjú

Benczúr Emese, Everyday Exotic exhibition, courtesy of the artist and Société Budapest, photocredit: Bíró Dávid


Az Everyday Exotic a Société Budapest első kiállítása. Milyen koncepció alapján válogattad össze a művészeket és munkáikat?

A Société Budapestet egy olyan térnek gondolom, ahol olyan szubkulturális ügyek, mint a kortárs képzőművészet, teret és nyilvánosságot kaphat. Az én kurátori felfogásom szerint népszerűsíteni kell a képzőművészetet és minél több emberhez eljuttatni. Nyilván ez egy általános, már unalomig ismételt proxima. A képzőművészetnek szórakoztatnia kell és élményt kell nyújtania, és én keresem azokat a fórumokat, ahol megtalálhatom azt az egyszerre szakmai és egyszerre popularizáló arany középutat, ahol ezért a célért tehetek. A Sociétében megtaláltam ezt. Nagy jelentőséget tulajdonítottam a válogatáskor annak is, hogy fiatal és friss képzőművészeti állásfoglalásokkal ismertessem meg a Société közönségét, hogy olyan, a nemzetközi karrier küszöbén várakozó művészeket hozzak be a házba, akik nagy valószínűséggel a jövő megkerülhetetlen alkotói lesznek. Fontos volt számomra a meghökkentés is, és a közönség komfortzónájából való kibillentése, de ugyanúgy figyeltem a líraiságra, a történetiségre, és a kritikai üzenetek burkolt megfogalmazására is.


Ulbert Ádám, Everyday Exotic exhibition, courtesy of the artist and Société Budapest, photocredit: Bíró Dávid

Milyen volt ebben a nem szokványos térben elhelyezni a tárgyakat?

A Société Budapest terei nagyon speciálisak, belsőépítészetileg pontosan kitaláltak, és multifunkcionálisak. Nagy kihívás ebbe a térbe kiállítást rendezni, de számomra éppen ez az érdekes benne. Örülök, hogy a művészek is nyitottak az ilyen jellegű kollaborációkra és értik, hogy egy ilyen, a hagyományos intézményi keretrendszerből tett kitöréssel, sokkal több emberhez juttathatják el az üzenetüket. Nyilván itt egy folyamatosan cserélődő kiállítási anyagról beszélünk, amihez nem lehetett alakítani a teret, így maga a kiállítás alkalmazkodik ahhoz. Az állandó műtárgyak esetében, amelyek a Société Budapest formálódó gyűjteményi anyagát jelentik, azonban minden esetben együtt gondolkodtunk a belsőépítésszel, hiszen ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a műtárgy szervesen illeszkedni tudjon a környezetébe.


Habima Fuchs, Győri Andrea Éva, Everyday Exotic exhibition, courtesy of the artist and Société Budapest, photocredit: Bíró Dávid

Mi volt a fő rendező elv a kiállítás létrehozásában?

Hogy a több emeleten, váratlan helyeken felbukkanó műtárgy és tér úgy alkalmazkodjon egymáshoz a legorganikusabban, hogy végül egy teljes egész álljon össze a látogatók fejében.


Keresztes Zsófia, Everyday Exotic exhibition, courtesy of the artist and Société Budapest, photocredit: Bíró Dávid

A kiállításhoz kapcsolódóan indult egy artist talk programsorozat, mesélnél erről egy kicsit?

Az artist talks sorozatok amellett, hogy a művészet, mint jelenség, a művész, mint karakter, vagy a műtárgy, mint termék mögé engednek bepillantást, olyan témákkal is foglalkoznak majd, mint a képzőművészettel és az iparművészettel egyaránt kacérkodó alkotók ‘határátlépései’, vagy a két alkotóterület különböző kreatív kollaborációi. De olyan a képzőművészettől látszólag távolabban elhelyezkedő témákat is érintünk majd, mint a social responsible design, vagy a make-up brutalism.


Svetlana Fialova, Everyday Exotic exhibition, courtesy of the artist and Société Budapest, photocredit: Bíró Dávid

Mit tekintesz a beszélgetések legfőbb feladatának?

Ezek a beszélgetések olyan események, amiken a környezetedben aktív, kreatív nyitottságú alkotókkal ismerkedhetsz meg. A művészeti témájú panelbeszélgetéseknek, akárcsak a kiállításoknak is, a célja, hogy eljusson a művészet és a mögötte lévő történet egy szélesebb közönséghez. A Société Budapest tulajdonképpen kihasználja a lehetőségeit, és egy kulturális mecenatúra keretében példaértékűen emeli be szórakoztató programjába a magasművészet elemeit, irodalmat, képzőművészetet egy perspektivikus közösségformálás jegyében.

További képek

Kiállító művészek:

Benczúr Emese (HU), Ember Sári (BR-HU), Svetlana Fialova (SK), Habima Fuchs (CZ), Győri Andrea Éva (HU), Keresztes Zsófia (HU), Kiss Adrian (HU-RO), Olga Micinska (PL), Moizer Zsuzsanna (HU), Ulbert Ádám (HU)

Kurátor: Sárvári Zita